VII. Lengyel fuvar

November elsején reggel 7 órakor vesz fel a pótkocsis IFA kamion kint Angyalföldön a Béke téren. A sofőrt Nagy Józsefnek hívják, ötven körüli testes, alacsony férfi, abba a típusba tartozik, mely húsz-harminc éven át megbízhatóan fuvarozott mondjuk Mezőtúr és Kötegyán között, ezért jutalmul átminősítették kamionosnak, hogy nyugdíj előtt néhány évig külföldre is járhasson és egy kis pénzt keressen.

A sofőr ma hajnali 3 órakor kelt, a felesége éjszakai műszakban dolgozik egy pékségben, így egyedül készült fel az útra, a vezetőfülke mégis példásan ki van takarítva és el van rendezve: a kávéfőző alá bekészítették a kis méretű gázpalackot, még a tartalék szemüvegnek is külön tokot szereltek fel a rádió fölé. A kolbászt-szalonnát Nagy egy nejlonzacskóban kirakta a tetőre, menet közben ott jobban éri a levegő, csak arra kell vigyázni, hogy a megállásoknál ne lepjék el majd a madarak.

Elkérem a menetokmányokat, és átfutom: üresen megyünk Wrocławig, ott a ruhagyárban felpakolunk, és hozzuk az árut Rákospalotára a Sípos Dénes utcai raktárba.

– Mennyi a járatidő?

– Két nap alatt meg kell tenni az utat határkilépéstől belépésig.

– Milyen fuvar ez?

– Vannak ugye jobb és rosszabb fuvarok, de mindet meg kell csinálni valakinek.

– Nyugaton még nem járt?

– Még csak két éve kerültem át a nemzetközi forgalomba, most intézik az útlevelemet. Kevés fuvar jut sok emberre, a fiatalok meg odaállnak a főnökök elé: ha nem engem küldenek ki, leszámolok – és persze hogy őket akarják tartani.

Nehezen araszolgatunk a sűrű reggeli forgalomban, meglep, hogy a kocsi alacsony sebességgel haladva is erősen dobál, azt hiszem, a motor rángat, pedig csak az üres pótkocsi rázkódik. Vácon a Volán-telepen megtankolunk, aztán a határ irányába fordulunk.

Nagy, mint a vidéki sofőrök általában, a parasztember szemével nézi a tájat, észreveszi, hogy a meredek domboldalakat most bokrokkal próbálják megfogni, pedig régen gyümölcsfákat, főleg szedret volt szokásban telepíteni az út mellé.

– Ki tudja, mi változott meg a világban? – tűnődik el fölötte – vagy már nem félnek az emberek az éhezéstől, vagy a gyümölcsfák nem bírják már a benzinfüstöt?

Nagyorosziban az utcai csapos kútnál megtöltjük az edényeket, Nagy szerint egész Wrocławig nem találunk majd igazán jó vizet. A kaniszter kívülről fekete foltos, ellenőrzésképpen beleszagolok: tisztának érzem.

10 órakor lépünk ki Parassapusztánál. A határ túloldalán az az első benyomásom, hogy itt aránytalanul több cigányt és mozgalmi feliratot lehet látni az utcákon, mint az ország belsejében – ez az érzés a későbbi határátlépéseknél is gyakran feltámadt bennem.

Túrócszentmártonig erősen emelkedős-lejtős az út, a lakott településeket is kikerüli, embert alig-alig látni, a télre készülődő egyhangú tájból csak egy-egy frissen felszántott krumpliföld élénkebb foltja válik ki.

Már déli egy óra után sötétedni kezd, az égen egymásba érnek a szürke felhők, ezért különös ünnepélyességgel ragyognak fel valamilyen távoli fények az út mellett.

– Mik lehetnek azok?

– Halottak napja van.

A temetők előtt mindkét oldalon sűrű sorokban parkolnak a kocsik, a sírokat elborítják a krizantémok és a sárga őszirózsák, a fejfákra ragasztva, üvegpoharakban vagy kovácsoltvas tartókban égnek a gyertyák, a temető belső útjain lassan vonul a sokaság, még a karon ülő gyerekeket is elhozták.

Ez a látvány minden faluban megismétlődik előttünk, legföljebb a virágok változnak, egyik helyen például rövid szárú rózsákkal dugdossák körül a sírokat, de mindenütt égnek a gyertyák, ahogy sötétedik, és egybemosódnak a körvonalak, úgy tűnik, mintha lángban állna az egész temető.

Még magunkfajta véletlen utasoknak sem illik kivonnia magát ebből a méltóságteljes gyászból, valamilyen imát kellene mondani, de miben hihet és mit kérhet az az ember, aki lenyomta a maga fél évszázadát Európa közepén? Csak egy gondolat jut az eszembe:

– Istenem, ne engedd, hogy én temessem el azokat, akiket szeretek!

Széles, de kiapadt folyókon kelünk át, különös nagy kövek gubbasztanak a meder alján, afféle „éhségzátonyok” lehetnek, nehéz tavaszt ígérnek.

17 órakor érkezünk meg a határállomásra, Ceski Tesinbe, tíz kamion áll előttünk, többségükben a lengyel Ocean társaság kocsijai. A sofőr elmegy pénzt váltani, van időnk, a hídra, mely átvezet Lengyelországba, csak szólítás után hajthatunk majd föl.

Sétára indulok az Olsa folyó mellett, platánfák hullajtják leveleiket a víz tükrére, a parton egy nyilvános illemhelyen ég a lámpa, egy fekete klottköpenyt viselő öregasszony áll előtte. Benézek egy amatőrklub ablakán: gyerekek hajómodellek testét csiszolják smirglivel.

Most érhetett véget a műszak, cseh gyárakban dolgozó lengyel vendégmunkások tartanak hazafelé a hídon nagy szatyrokkal a kezükben, a túloldalon már várja őket a család.

Este 7 óra után jutunk át a határon. Idestova húsz éve nem jártam Lengyelországban, ahol lámpák világítják meg az út mellékét, érdeklődve nézek ki az ablakon. A nők nagyon csinosak és jól öltözöttek – egyébként sem érződik pánikhangulat, pedig épp ma állították vissza az olaj- és zsírjegyeket –, bent a városban biztos, hogy feszültebb a helyzet.

Új házakat nem nagyon látni, a legmodernebbek is jó egy évtizede, a lengyel „gazdasági csoda” idején épültek, az akkori divatnak megfelelően lapos tetővel, kis franciaerkélyekkel.

Itt is lángolnak a temetők, a lengyeleknek sajnos volt rá alkalmuk, hogy megtanuljanak gyászolni. Nemcsak ágyban elhalt öregeket siratnak, de forradalmárokat, tiszteket és katonákat, papokat és kereskedőket, áldozatokat, háborúk, forradalmak, tömegkivégzések elesettjeit.

Régi olvasmányemlékek forognak a fejemben; a varsói Gestapo-börtön falára írott sorok:

„Ne feledd, hogy lengyel földből születtél, s hogy lengyel földbe térsz meg, térj meg hát méltósággal!”

Éjfél körül feltámad a szél, a lassan csonkjukra égő gyertyák még egyszer felfénylenek, aztán végleg kihunynak. Fél egykor beállunk egy országút menti parkolóba, megisszuk a szokásos „álomkortyunkat” a pálinkásüvegből, aztán a sofőr szedelőzködni kezd:

– Nem tudtam felrakni a másik ágyat, maga feküdjön le itt a fülkében, én kimegyek a platóra.

– Szó sem lehet róla. Ha holnap én álmos leszek, legfeljebb elalszom majd, de ha maga lesz álmos, akkor nekimegyünk valaminek. Én megyek ki a platóra.

Nagy nem tiltakozik, sőt láthatóan megkönnyebbült, hogy így alakultak a dolgok.

– A motoros kocsiban ágyazok meg magának, mert annak fából van a padlója, a pótosé pedig fémből.

Fáklyát csavarok egy újságból, ennek a fényénél rendezkedünk a kocsi szekrényében; összeszedjük a heverő csomagolópapír-íveket, és leterítjük a padlóra, a pótkocsi faláról leakasztunk két takarót, erre rájön még egy darab viaszosvászon, fényesebb felével lefelé fordítva, majd az egész tetejére ráterítem a hálózsákomat.

– Minden rendben van? – kérdezi a sofőr.

– Minden.

– Akkor jó éjszakát!

Nagy kívülről rám akarja csukni az ajtót, de irtózom a zárt helyektől, rákiáltok, hogy hagyja nyitva – így valójában a szabadban alszom. Felakasztom anorákomat és nadrágomat az ötezer öltönyre méretezett fogassorok közepére, és lefekszem. A hálózsákba szorítva nehezen alszom el a kemény derékaljon, kerge álmok váltják egymást: előbb vad spanyol táncot ropok egy fekete nővel, aztán sorban állok Népsportért, és a mögöttem álló férfi előrenyúl, elveszi az utolsó lappéldányt.

Két órakor felébredek, hallom a sofőrfülkében fekvő Nagy minden fordulását, az elemlámpa erősségű belső világításban nem lehet olvasni, kezem a tarkóm alá támasztom, és várom a reggelt.

Fél ötkor a sofőr benéz, összepakolunk, és elindulunk. Egy másik magyar kamion is csatlakozik hozzánk, ő is ugyanabban a ruhagyárban fog felpakolni, mint mi, csak Miskolcra viszi majd az árut.

Wrocławban ismét kiderül, hogy az indításnál hanyagul töltötték ki az irányítópapírokat, annyit írtak be, hogy „OTIS WROCŁAW”, ami majdnem olyan pontos, mintha azt adnák útbaigazításként, hogy „Vasgyár, Budapest”. Wrocław szerencsére kisebb, egyórás keresgélés után egy „INTERMODA” nevezetű ruhagyárban megtudjuk, hogy a Szewska utcában kell kereskednünk.

Egy öreg raktárfőnök fogad minket, a teljes felfordulásban ahhoz a példabeszédbeli legkisebb gyerekhez hasonlít, akinek az apja részeges, az anyja züllött életű, a testvérei lopnak-csalnak-csavarognak, de ő mindezzel nem törődve szorgalmasan söpröget a ház előtt. Utasítja a rakodókat, hogy pakolják meg a mi kamionunkat, ő maga rendet rak az íróasztalon, utánanéz egy-egy számlának, emelgeti a ládákat, keres valamit az áruhalmok között. Az öreg a cég által gyártott „OTIS” feliratú kék farmernadrágját viseli bokában feltűrve, 70 év körül lehet, hiányos fogsorát néha végignyalja kinyújtott nyelvével.

Félig már meg van rakva a gépesünk, mikor Nagy észreveszi, hogy a mi Budapestre tartó kocsinkra a Miskolcra szánt árut pakolják fel, szólunk, hogy így nem lesz jó, az öreg nekiront a rakodók vezetőjének:

– Miért nem figyelt?

– Nem láttam a papírt.

– Nem igaz, látta, látta, látta! – indulatában az infarktus szélére kerül.

Végzetes nagy baj azért nincs, mellénk áll a másik magyar IFA, és átpakolják a már feltett papírládákat, legföljebb egy-két órát vesztettünk. Egy láda puffanva leesik és szétreped, síöltönyök hullanak le az udvar porába, megnézek egyet: szokásos módon fényes műanyagból készítették. Arra gondolok, hogy ha az 1950-es évekhez hasonlóan holnap lehullana a vasfüggöny, az öltözködésben most nem a lóden korszaka térne vissza, hanem ezé a legmerevebb, legócskább műanyagé.

Délben a rakodók leülnek ebédelni az ecetfa alá betolt targoncákra; néhány halfej és hagymahéj marad utánuk a porban. Várnunk kell, amíg befejezik az evést, unatkozva nézünk körül az udvaron; egy fiatal sofőr nem bír a vérével, időnként lendületes indításokat, fékezéseket, rükverceket vág ki a kocsijával, magasra felkavarva a port.

13 órakor végeznek a pótkocsival, most a gépessel kell ide-oda tolatni a szűk udvaron, hogy a fara a rakodórámpa elé kerüljön. Mikor Nagy leszáll, észreveszi, hogy az egyik jobb oldali kerékből kívül-belül csepeg az olaj, már reggel látszott, hogy baj van, de most már vitathatatlanul szimmeringes a kocsi.

– Nem baj, majd legföljebb hazaviszlek! – vigasztalja a miskolci sofőr.

Átszámoljuk a pótkocsira felrakott ládákat; 190 helyett 191-et tettek fel.

– A múltkor vállfás anorákból raktak negyvennel többet. A határon átszámolta a vámos, jegyzőkönyvet fektetett fel, aztán egy hónapig küldték ide-oda a számlákat.

Háromnegyed kettőkor eltűnik a rakodóbrigád, az új műszak csak fél háromkor lép majd a helyébe. Az öreg raktárfőnök, aki egyúttal vámfelelős is lehet a gyárban, meg akarja írni a kiviteli papírokat, de elromlott az írógép, próbálja megjavítani, három nő részvétlenül nézi a munkáját, nem boldogul, végül kézírással tölti ki a rubrikákat. A szövegből látni, hogy a ládákat átpakolják majd, és magyar exportáruként megy tovább valahová Nyugatra.

Fél négykor mindenki lelép az irodából, csak az öreg marad, még egyszer ellenőrzi a rakományt, felfedezi, hogy egy ládával többet raktak fel, közel- s távolban nem látni embert, ő maga mászik fel és szedi le. Felrakja a plombát, kiadja az iratokat, aztán visszamegy az irodába, egy kátránysablonnal felírja egy láda oldalára: „Referenzmuster”.

Indulás előtt Nagy még egyszer megnézi a kereket: csurog belőle az olaj, de talán eljutunk vele a határig. A gumik is szörnyű állapotban vannak, ha most hirtelen leesne a hó és fel kellene rakni a láncot, biztos, hogy szétroncsolódna a futózott felület.

17 óra 10 perckor lépünk ki a portán, sietnünk nincs miért, ma már úgysem érhetünk haza, és ilyen hűvösödő időben jobb a városban aludni, mint valahol a cseh hegyek között. 11 óra után, mikor a kövesút széle kezd eltűnni a leereszkedő ködben, megállunk, a miskolci sofőr is leparkol mellettünk.

Vacsora közben megzörgetik a kamion ajtaját, lenézünk: egy részeg lengyel fiú áll lent, egy gyűrűt nyújt felénk, valami olyat mond, hogy az anyjától lopta, adjunk érte valami italt. Nagy ékes lengyel káromkodással elkergeti.

Eszembe jut, hogy valamikor a hatvanas évek elején a magyar fiatalok úgy indultak el Lengyelországba, mint az aranyásók az alaszkai mezőkre. Egyetlen złoty nélkül, nyakukban egy piros-fehér-zöldre festett sörnyitóval járták az utcákat, nyelvtudásuk nem terjedt többre egyetlen mondatnál:

– Mi nye pepicski! – Mi nem vagyunk csehek!

És minden ajtó kitárult előttük, ettek-ittak, sőt az ajándékba kapott pénzekből méretre szabott farmernadrágokat csináltattak maguknak. Mondom: eszembe jut, és ég az arcom a szégyentől.

Feltűnik nekem, hogy a miskolci sofőr csak konzervet eszik.

– Főtt ételt nem hozott?

– Az én feleségem nem odavaló, hogy főzni tudjon. Ruhagyárban dolgozott, és összeszedett egy magas vérnyomást, az agyi erei olyan állapotban vannak, hogy nem hajolhat előre. Ami munka van a ház körül, az mind rám marad – aztán mintha elszégyellte volna magát a családi állapotjain, Nagyhoz fordul. – Nem megyünk le a határig, Józsi bácsi?

– Mehetünk, Imre bácsi.

És a szürke köpenyes öreg Imre kék svájcisapkájában és a barna köpenyes Jóska barna Castro-sapkájában újra nekivág az útnak – van bennük valami a régi somogyi „rossebes” bakák elszántságából.

Ebben a kései órában az utakat valósággal ellepik a részegek, a karjukat kinyújtják előre, és mintha ezzel minden óvatossági rendszabálynak eleget tettek volna, lelépnek a járdáról. Nagynak csak csodával határos módon sikerül elkerülni őket a kocsival.

Tizenegy óra után érünk le a határra, hosszú sor áll a híd előtt, de a határőrök csak tíz óráig kezelték le a papírokat. Mi is félreállunk, és nekikészülődünk a lefekvésnek, Imre ruhában alszik, mert úgy könnyebben ébred, megbeszéljük, hogy reggel ötkor kopog az ablakunkon.

– Nem kevés ez az alvás?

– Máskor sem alszunk sokkal többet. Például a múltkor tojást szállítottunk Bábolnáról a belgrádi repülőtérre. Este 10-kor indultunk el a Gazdaságból, és reggel 10-kor szállt fel a gép. Leszóltak a határra, hogy ne tartsanak fel minket, de így is 600 kilométert kellett megtenni jó-rossz utakon 11 óra alatt. És ilyen kocsikkal. No de jó éjszakát.

A kocsi rakterét most már plomba zárja le, tehát csak a vezetőfülkében alhatok. A két ülésből eszkábálunk egy alkalmi ágyat, a réseket kézitáskával, bőröndökkel töltjük ki. Egy ideig nem is tűnik különösebben kényelmetlennek, de mikor a motor lehűl, jeges hideg fuvallat száll fel, valósággal égeti a lábamat. Megkönnyebbülök, mikor négy óra után Imre ránk kopog:

– Egész kiment az álom a szememből. Indulhatunk?

 

VIII. Ünnep az országúton

Tudtam, hogy a kamionosok az ünnepeket is gyakran az országúton töltik, ritka kivételnek számít az a megoldás, hogy december utolsó napjaiban a sofőrök néha csak átviszik a kocsikat a határon, hogy ezzel is javítsák a vállalat és az egész magyar külkereskedelem éves egyenlegét, aztán értük megy egy busz, összegyűjti és hazahozza őket. Újév után térnek vissza Ausztriába vagy Jugoszláviába, vesztegelő kamionjaikhoz.

Mivel „ismerni kell az élhetetlennek sorsát, minek előtte meg tudjuk szánni azt”, kértem, hogy engedjenek el egy karácsonyi fuvarral, hosszas tanakodás után egy Szalonikibe irányított birkaszállítmányt javasoltak.

A kamion indulása kora reggelre volt kitűzve, az előtte való éjszakát lent kellett töltenem Szegeden a Volán-szállóban. Szobám ablaka a garázsudvarra nyílott: ott várakozott már a juhokkal megrakott kamion, időnként hosszan és kitartóan felbégetett egy-egy állat.

Reggel, pénteki nap volt, négy órakor kopogtak az ajtómon, sietve felkaptam magamra a ruhámat – akkor még nem tudtam, hogy legközelebb vasárnap este vetem majd le. Egy fiatal, de elefánt módra elhízott sofőr jött értem.

– Maga vezet? – kérdezem.

– Két személyben megyünk! – vagyis két sofőrrel.

Az előírásokat legalább formailag illik komolyan venni, ezek szerint egy ember naponta legföljebb nyolc órát vezethet, ha ketten vannak, tizenhat órát gurulhat a kocsi, és az élőállat-szállítmányoknál korántsem mindegy.

– És hogy osztják el az utat a kollégájával?

– Én csak Gevgelijáig megyek, a görög határig, ott majd megvárom magukat.

– Miért nem jön tovább?

– Volt egy kis bukovárim, megfogtak öt farmernadrággal. Szolgálati útlevelem még nincs, a maszek kéket elvették, a piros meg csak a görög határig érvényes.

– Miért nem vigyázott jobban?

– Az ember ideges a határon. Olyan eset is előfordult, hogy az egyik sofőr azt írta be a vámkönyvbe, amit el akart dugni.

A másik sofőr, Magyar Károly, valamivel idősebb és soványabb férfi, már bent ül a Škoda kamion vezetőfülkéjében, elrakja a táskámat és a hálózsákomat, aztán már indulunk is. Körülnézek: csak egy ágyat látok, tehát nem fogok véraláfutásokat kapni a sok fekvéstől. Előveszem a jegyzetblokkomat.

– Mennyi a rakomány értéke?

– Huszonötezer dollár, több mint egymillió forint.

– Hány birkát viszünk?

– 280-at, 12,3 tonna súlyban. Egyébként darabszámra kell átadnunk, nem súlyra.

– Menet közben sok az elhullás?

– Elég sok. Például az egyik téesz, hogy külön jövedelmet szerezzen, megnyírta a juhokat, és úgy hajtotta fel a platóra. Útközben kifogtunk egy mínusz húszfokos éjszakát, 25 birka megfagyott.

– A döggel mit csinálnak?

– Attól függ, hol történik az eset. Itthon nem adom le, mert a határról visszaküldenének a faluba, és egy fél napot kellene várnom, amíg valaki átveszi. Külföldön, ha a felső rekeszben döglik meg a juh, akkor rendben van, ha alul, akkor feldobjuk.

– Miért? A felső szinten kevésbé fertőz egy dög?

– Nem, hanem oda már nem mászik fel az állatorvos ellenőrizni.

– Értem.

Leérünk a röszkei határra, sok a törött, sérült kamion, főleg az országba befelé igyekvők között.

– Valami gubanc lehet! – mondja Magyar.

– Rossz az út?

– Az nem érdekes; az a tapasztalat, hogy minél rosszabb az út, annál kevesebb a baleset, mert a sofőrök jobban vigyáznak. Inkább arról lehet szó, hogy túlságosan is igyekeznek hazafelé, mindenki szeretné otthon tölteni az ünnepet.

– És maguk?

– Mi már tegnap megtartottuk a Szentestét, megajándékoztuk egymást, aztán a család átment az anyósomékhoz.

– Én sem vagyok otthon soha karácsonykor – mondja a kövér sofőr –, csak úgy emlegetnek a karácsonyfa körül.

– Csak egy ünnep van, amit feltétlenül megtartok: az Antal-napi búcsú, amit a templom alapításának tiszteletére rendeznek, akkor összejön a rokonság.

– Visszaérünk még az ünnepek alatt?

– Ha nagyon tépnénk, már vasárnap délben itt lennénk, de ennyi idő alatt nem szabad megjárnunk. A sok „hajtós” sofőr így is eléggé lerontotta a normát.

Bámulok ki az ablakon, figyelem a vámvizsgálatot. A röszkei határátlépő vám tekintetében sohasem tartozott az enyhébbek közé, de az új parancsnok szigorúságáról már legendák is keringenek a kamionosok között. Azt mondják, a Szeged előtti kukoricatáblákban figyelők bujkálnak, lesik az utat; hátha valamelyik sofőr túl korán kezdi előszedegetni a határon „átmentett” csempészárut. A parancsnok Trabantján hazafelé tartva néha maga is megállít a vámon már átkelt kocsikat, és újra megnézi őket.

– Kontroll!

A saját embereit is keményen fogja, állítólag megnézi a szolgálatból lelépő vámosok táskáját, és ha egy doboz sört vagy egy dezodor sprayt talál, megkérdezi, hogy honnan származik? Azt sem szereti, ha a beosztottai nyugati cigarettát szívnak, mert ez is különféle manipulációk következménye lehet.

Érdekelt volna, hogy megy itt a munka, örültem, mikor egy ismerős vámos intett nekem, hogy lejöhetek. Átmegyünk a túloldalra, közben a vámos megvetően rámutat egy kamionos szemmel láthatóan új márkás „farmerjára”:

– Gyűrje fel jobban a nadrágszárát, mert ha koszos lesz, nem tudja eladni!

– Milyen a forgalom? – kérdezem.

– Milyen?! A múltkor olvastam egy cikket, folyton az jár az eszemben. Kuvaitban csináltak egy légi felvételt a tengerről, hogy megállapítsák a part menti vizek szennyezettségét. Megvizsgálják a képet, látnak rajta egy furcsa foltot, kimennek, megnézik, kiderült, hogy a csempészek ott dugták el a teljes tartalékjukat: sok ezer üveg whiskyt, hálóval szorították le, hogy a hullámzás el ne vigye. Szeretném látni, hogy nézhet ki most a levegőből Röszke – ujjával a befelé tartó kocsisorra bök –, nézze meg maga is: mi piát próbálnak behozni!

Halmokban áll az elkobzott ital, kézzel, kosárban már nem is győzik behordani, nagy gurulókocsikra kell felrakni. A raktárban már legalább ezer üveg gyűlt össze, nézegetem a márkákat, nagy részüket Jugoszláviában vásárolták: rum-puncs, sligovica, Cézár és mindenféle más konyak.

– Az ész megáll, hogy mit mernek egyesek – háborog a vámos. – Egy maszek kocsiból nyolcvan üveg italt kellett kiszednünk. Kérdezem az illetőt:

– Nem tudja, hogy egy személy csak egy üveggel hozhat be?

– De tudom, csak az a helyzet, hogy én egy brigádnak hozom, amelynek nyolcvan tagja van.

– A kamionosokkal is sok a zűr?

– Akad, bár náluk már komolyabb tételekről van szó. A Hungarocamionnál, ha belép egy-egy fiatalabb gárda, minden harmadik-negyedik sofőrt ki kellene zárni, mert túl gyorsan akarnak meggazdagodni. 30-40 ezer forintos „cuccokat” próbálnak behozni, ilyenkor az ünnep előtt megrendelték náluk. Aztán csodálkoznak, ha elkobozzuk tőlük.

Hirtelen eszembe jut:

– Mi lett egyébként azzal a sok whiskyvel?

– A kuvaiti tengerparton? Nehéz járművekkel mentek be, és széttaposták a víz alatt.

Hogy ne hátráltassam az indulást, elköszönök a vámostól, és visszamegyek a kamionhoz, de kiderült, hogy még ráértem volna, elromlott az index, Magyar javítgatja.

– Teli van az egész szerkentyű szerelési hibákkal: rosszul hegesztették fel a sárvédő gumikat, csak úgy Isten nevében húzták meg a csavarokat, nem akarok jósolgatni, de még ezer bajunk lesz útközben.

Hallgatom, és mélabúsan arra gondolok, hogy az egész riport lassan átalakul egy műszaki kézikönyvvé: „Hogyan javítsuk könnyen-gyorsan kamionjainkat?” címmel. A kövér sofőr kipakolta az ülésre az elemózsiát: méternyi kolbászt, szalonnát, kenősajtot, egy üveg savanyú paprikát, magyarázó mozdulatot tesz a bicskájával:

– Eszem egy pár száz falatot.

Nem akarom zavarni, körbe-körbesétálom a pótkocsis szerelvényt, és nézegetem a birkákat: a feladásnál egy fémgombot nyomtak a bal fülükbe, a bundájuk sáros, némelyik tehetetlenebb állatról társai lerágták a szőrt, véraláfutásos bőr maradt a helyén. Azt mondják, gyakori köztük a kannibalizmus, a felhajított dögöt is megeszik. Most viszonylag békések: néhány juh a rekesz aljára vetett szalmát túrja az orrával, mások a vashálót nyalogatják. Némelyikük úgy köhög, mintha egy öregembert utánozna.

Végre működik az index, indulhatunk, mikor beállunk a sorompóhoz, odajön egy határőr a kocsihoz, és még egyszer átnézi mind a négy rekeszt.

– Próbálkoznak valamilyen trükkel az ilyen birkaszállítmányoknál? – kérdezem tőle.

– Én csak egy esetről hallottam. Egy férfi disszidálni akart, belebújt egy birkabőrbe, és beállt az állatok közé.

– Hogy bukott le az illető?

– Először az tűnt fel a vizsgálónak, hogy manipuláltak a vámzsinórral, akkor benézett a rekeszbe, és észrevette, hogy az egyik juhtól az egész nyáj elhúzódik. Ő volt a disszidens.

Már dél körül jár, mikor felemelkedik előttünk a sorompó: nyolcszáz kilométeres út áll előttünk Szalonikiig. Az időjárás hirtelen enyhére fordult; két hete még elakadtak a kocsik a hóban, most, karácsony előtt melegen süt a nap, fenn a magasban varjak sütkéreznek a kopasz fák ágain, mi, a sofőrfülkében ülők is ingujjra vetkőzünk. Most gondtalannak tűnik az előttünk álló út, Magyar viccelődik:

– Látod, milyen jó, hogy már nem mossa három tenger Magyarország határait?!

– Miért jó?

– Mert járhatnánk Rijekáig 31 forintos napidíjért.

Nisnek tartunk, arra állítólag jobb az út, mint Szarajevo felé, ahol az út szélessége sok helyen nem adja ki a két sávot sem – a sofőrök olyanokat mesélnek, hogy ha két kamion összetalálkozik a kanyarban, pótkocsijukkal kissé megnyomják egymást, hogy kiegyenesedjenek és tovább tudjanak menni.

17 órakor megállunk, a kövér sofőr felkelti a juhokat, egy deszkával nyúl be a rekeszekbe:

– Ébresztő, fiúk!

A juhok nehezen tápászkodnak fel, második napja, hogy nem kapnak vizet és ételt, de egyelőre elhullás még nincs.

A kövér sofőr visszaül, megint kinyitja a sporttáskáját, a térdére fektetett keszkenőre befőttes üvegben töltött káposztát, „Csóka” húskrémet, bejglit tesz ki.

– Eszem egy pár száz falatot! – mondja most is.

Nem volna szabad ilyenekre gondolni, de eltűnődöm: hogy bírná ki a sofőr a juhok helyében?

Az út egyre rosszabb, az autópálya után 60 kilométer per órás korlátozás következik. Eredetileg csak a görög határnál akartunk megállni, hogy a gevgelijai kempingben aludjunk egy keveset, de 22 óra előtt szétdurran a felezőcső, aztán a kuplung munkahengere mondja fel a szolgálatot.

– Van tartalék hengerük?

– Hogyne volna: egy olyan henger, amit egyszer már kiszereltünk, mert tönkrement.

– Újat nem adnak?

– A mi részlegünknél az az előírás, hogy egy-egy nap alatt a húsz kocsi összesen 1500 forint értékű anyagot használhat fel, és csak egy ilyen henger 800 forintba kerül. Nézze meg a ládánkat: még rögzítő köteleket sem kapunk, szerszámokat sem vételezhetünk, indulás előtt hazamegyek a saját szerszámaimért, érkezés után pedig újra lerakom őket.

Mind a hárman dolgozunk a javításon, a kövér sofőr a kocsi alá mászik, fölötte a platón szárazon köhögnek a juhok. Újra elindulunk, de egy órát sem futunk, fél egykor a kidörzsölődött felezőcső végképp elhasad. Magyar megvakarja a fejét:

– Mindig az a cső megy szét, amelyikhez a legnehezebb hozzáférni!

Befut egy másik magyar kamion, beáll mögénk, megpróbál segíteni, odahozza a ládáját: az irtózatos kacattengerből előkerül egy használt felezőcső – az eredete bizonytalanabb, mint a madárijesztő kalapjáé. A szegény embert az ág is húzza: munka közben egy kulcs beleesik az alvázba, a szerelővassal sem lehet kipiszkálni.

A sofőr vállig olajosan mászik a kocsi alól, a vizünk már elfogyott, petróleumban mosakszik meg. A segítőkész kamion egy darabig mögöttünk halad, mintegy biztonsági kíséretként, Skopjénél kettőt dudálva elköszön.

– Nem a Scania meg a Volvo a drága kamion, hanem ez. Mert igaz, hogy azokat drágábban veszi meg a tőkés, de 500 ezer kilométeren át bele sem kell nézni a motorba, legföljebb ha olajat cserél a sofőr, ezen meg négyszer-ötször a motort kell cserélni ennyi idő alatt.

Éjjel két óra felé jár, menet közben főzünk egy kávét. A levegő újra fújni kezd, most már használt cseredarabjaink sincsenek, kamion sem látszik, melytől segítséget remélhetnénk, Magyar egy drótból masnit köt, úgy rögzíti a csövet:

– Lesz, ami lesz.

Most már nyilvánvaló, hogy nem lesz időnk megpihenni a kempingben, Magyar lefekszik az ágyra, én fejemet egy sarokba támasztva ülve próbálok aludni. Lassan kivilágosodik, magas, hófödte hegyek tűnnek fel. Háromnegyed hatkor megállunk Gevgelija határállomás előtt, a büntetésben levő sofőr itt marad a kempingben, és megvárja, amíg visszaérünk. Ma már Szenteste napja van, a szállóban alig-alig lehet vendég, fény sehol sem ég.

– Hagyjatok itt nyugodtan – mondja a kövér sofőr –, én majd elintézem.

– Igen? És mi van akkor, ha egy társaság karácsonyra kibérelte az egész szállót?! Várhatsz minket két napig az utcán.

Csak fél hét körül jön elő egy szobaasszony, van szabad hely, leadjuk a kövér sofőr holmiját. Magyar azt ígéri a társának, hogy sietni fog, megjövünk valamikor éjszaka – legkésőbb holnap reggel.

– Aludj helyettünk is! – szól le, aztán megyünk tovább.

A görög határon sehol sincs karácsonyi hangulat: az emberek kávéznak, pénzt váltanak, beszélgetnek. Várni kell a papírokra, addig Magyarral végigjárjuk a közeli üzleteket, a kínálat meglehetősen egyhangú: Metaxa konyak hétdecis üvegben, Metaxa kétliteres palackban, Metaxa ötliteres díszcsomagolásban, ezenkívül látni még dobozos olívaolajat és -bogyót, terrakotta festett vázákat, eredeti tengeri szivacsot, útikönyveket – majd visszafelé vásárolunk.

Egy lágy ívelésű szerpentinen felkanyarodunk Szalonikibe, bent a városban bámulom a feliratokat, akárcsak később Törökországban, itt is csak egy-egy nemzetközi márkanevet értek meg: Amstel Beer, Löwenbräu, Thermo King, Pirelli.

Egy iparvágány fejállomására telepített nagy állatrakodó placcra hajtunk be, oldalt a karámfalak mögé már egész nyájakat zsúfoltak be. Leakasztjuk a pótkocsit, a többi már a görögök dolga. Lenyitják a hátsó falat, rámpaszerű deszkalejárót tolnak a kocsik végéhez, de a juhok rosszat sejtenek, nem akarnak megindulni. Egy hajcsár vasrúddal megkongatja a kamion oldalát, erre a nyáj előremerészkedik, a rámpáról leérve megállnak, és szaglásznak maguk körül akár a kutyák. Mikor az alsó rekesz kiürül, a felsőhöz tolják a rámpát, a szűk térben elakad néhány állat, ezeket a nyakuknál fogva rángatják le.

Örvényszerűen forogva nyájba rendeződik a szállítmány, és gyámoltalanul vesztegel a nagy üres placcon. Átszámolják őket, szerencsére egy állat sem hullott el, de becslés szerint 8-12 százalékot vesztettek a súlyukból.

– Mnogo dobro! – mondja a görög átvevő oroszul, aztán int a hajcsároknak, hogy el lehet terelni a nyájat. Nem itt Görögországban kerülnek piacra a juhok, összevárnak egy hajószállítmányt, és továbbviszik valahová Libanonba. Menet közben néhány élelmesebb birka kitör a sorból, megáll egy szénabála előtt, és kirángat magának egy pofáravalót, hallani, hogy a száraz széna ropog a foguk alatt.

Kihajtunk a rakodóból, aláíratjuk a „Júdás”-t, a munka elvégzését igazoló papírt, most már csak egy feladat vár ránk: le kell mosatnunk a kamiont, mert így szennyesen az állatorvos nem engedi át a határon. Indulásnál Magyar próbálta megkönnyíteni ezt a munkát; mielőtt még felhajtották volna az állatokat, vastagon felszórta szalmával a platót, de a kocsi most mégis eléggé megviseltnek látszik, az ürüléknyomokat nem lehet vízsugárral leveretni, kaparni kell, át kell mennünk a város túlsó végébe egy speciális tisztítóállomásra.

Szalonikit az autók városának mondják, erősen túlzottnak tűnő állítások szerint: hárommillió kocsi fut a városban és a környékén. Annyi mindenesetre biztos, hogy kilométer hosszú utcákon vágunk át, ahol minden műhely autójavítással, mosással, alkatrész-árusítással és -cserével foglalkozik. Az első görög szó, amit kisilabizálok és megértek: Elastikon – gumi.

Lassan kiérünk a város szélére: egy üres telken régi gyümölcsösládák ezrei rothadnak szürkén, mellette egy cigánykaraván éppen most bontja nagy méretű vörös sátrait, melyeket közvetlenül a talaj fölött tarka szőnyegekkel takartak el.

A mosóállomáson már bent áll két kamion, a kezelő először nem is akar elvállalni minket erre a napra, de hosszas könyörgésre beenged minket a sor végére.

– Mibe kerül a mosatás?

– Hatvan dollárt kell fizetni. Ha én csinálnám lapáttal-söprűvel-kefével, 200 forintot kapnék érte otthon – ha kapnék.

Többórás várakozás ígérkezik, Magyar végigfekszik az ülésen és elalszik, én felszállok egy buszra, és bemegyek a városba. Szalonikin sem érződik, hogy ma Szenteste napja van, gondolom: itt a görögkeleti karácsony a nagyobb ünnep, csak egy útkereszteződésben pakolt le néhány alkalmi árus. Egy kézikocsiról karácsonyi pulykákat kínálnak, a vevő kívánságára lecsapkodják a madár lábát és fejét, úgy vetik a mérlegre. Máshol bort kínálnak fehér műanyag fonatú kancsókban, melyek formájukban a klasszikus borosedényeket utánozzák. Egyébként a boltokat ellepi a szokásos „smate”: drága és nemzetközi mércével másodosztályúnak számító elektronikus cikkek, itt is beköszöntött a műszálkorszak; ebből szőtték-kötötték a kirakott pulóvereket, pizsamákat.

Sétálgatok a kellemes kiskabátos időben, aztán egyszerre csak azon kapom magam, hogy fáradt vagyok, és tulajdonképpen nem is érdekel különösebben a város – úgy látszik, sikerült hozzáidomulnom a kamionosokhoz. Még megnézem a pályaudvart – a piacon kívül talán ez mutat meg legtöbbet egy város életéből –, aztán felszállok egy autóbuszra, és visszamegyek a mosóállomásra.

Még csak az első kocsi végzett, a másikat most veretik egy magas nyomású slaggal, a visszavágódó víz előbb fehér tajtékot vet a platón, aztán egyre barnábbá válik. Lehet, hogy az álmosság csalja meg az érzékeimet, de úgy tűnik, a birkaürülék kipárolgásában van valami az égett birkapörkölt szagából.

Magyar már felébredt, gyűrött arcán felismerhetők az üléspárna mintái. Odaáll mellénk egy másik magyar sofőr is, aki csak megpihen itt, aztán megy tovább Athén felé. Kiálló fogai után Cápának becézik, közismert nagyotmondó, állítása szerint már dolgozott pilótaként, rendőrként, bányában, egyszer egyik állandó hallgatója magánszorgalomból összeadta különböző foglalkozásai időtartamát, és 138 év munkaviszony jött ki.

Egy ilyen tekintélyes életút természetesen nem szűkölködött kalandokban, íme egy a „Cápa-lemezek” közül:

– Megyek egy benzinkúthoz Olaszországban, aztán beülök egy kávéra a büfébe. Velem szemben egy pali előveszi a bőröndjét, kiszed belőle egy géppisztolyt, megtörölgeti szép fehér ruhában, aztán rácsavarja a hangtompítót, és ráemeli a fegyvert a benzinkút tulajdonosára:

– Ide a kasszát!

Aztán engem is meglök.

– Te is tejeljél!

– Ne lőj – mondom neki –, ungarische sofőr vagyok.

– Az más. Ungarische sofőr, az más.

Eltette a pénzt, és becsukta a bőröndöt.

– Na jó, most sietek, mert ma még ki kell rabolnom egy bankot Bolognában.

Most Cápának nincs kedve „gurítani”, elgondolkozva támaszkodik neki egy félig lebontott bódé megmaradt vasoszlopának.

– Máskor hogy múlik el egy ünnep külföldön? – kérdezem.

– Nem nagy ügy, magyar disszidensek néha meghívnak magukhoz, ha egy városban parkolunk, néha küld ki egy tányér süteményt valamelyik szemközti lakó.

– Egyszer szilveszterkor kint Olaszországban összegyűlt nyolc kocsiról tizenkét magyar sofőr egy nagy elosztócég parkolójában. Megálltunk két sorban egymással szemben, így végigláthattunk magunkon, és ha a rakományt fel is nyitják, a sofőrfülkében nem bánthatják a holminkat. Vettünk Triesztben olyan reklámhálókat; három üveg habzóbort árultak benne. Este főztünk valamit, és megittuk rá. Az egyik kocsiban volt egy erősebb rádió, amin jól bejött a Kossuth, azon meghallgattuk a Himnuszt, aztán volt, aki lefeküdt, volt, aki énekelgetett reggelig.

– Azért előfordult, hogy „meredekebben” ünnepeltünk. Emlékezz rá egyszer, akkor is épp Triesztben, lent a régi kikötőben nekiálltunk vadulni szilveszterkor. Mindenki tombolt, csak Várnai Jóska nem jött velünk, lefeküdt aludni a kocsijában. Aztán néhány hülye összebeszélt, megfogták a fülkéjét és előrebillentették, úgyhogy Jóska az ágyról nekiesett a szélvédőnek, a halászlé meg kiborult az üvegből és ráömlött, Jóska azt hitte, hogy a vére folyik.

– Jaj, segítség, elvérzek!

A sofőrök bólogatnak.

– Igen, hát valahogy el kell tölteni az időt.

Cápa elköszön, integetünk utána:

– Szevasz! Szart a kereked alá!

Cápa sárga ponyvája sokáig látszik még a gyér forgalomban, aztán felkapaszkodik egy hídra, és a túloldalon eltűnik. Közben végzett az előttünk álló kocsi, begurulunk a mosóplaccra, míg a kezelő szorgoskodik, mi is lezuhanyozunk oldalt egy hideg vizes tus alatt.

Fizetünk és elindulunk, változatlanul kevés jel mutatja az ünnep közeledtét, az út mellett csak egy standon árulnak fenyőt, és talán két-három ablakban látszik feldíszített karácsonyfa. Csak az út üres, fölötte az égen egy hosszúkás, hal alakú sötét felhő nyúlik végig. Magyar szótlanul néz maga elé, de az arcán látszik, hogy valamit forgat a fejében, mikor kellően végiggondolta, hirtelen felém fordul:

– Mit akar inkább, uram? Aludni vagy korábban hazaérni?

– Hazaérni. Mitől függ?

– Egyetlen dologtól: mennyit ivott a kollégám Gevgeliján a kempingben. Ha csak két üveg sört, akkor még nincs baj, lefekszik hátul, alszik Nisig, ott át tudja venni tőlem a volánt, döngetünk tovább, és reggelre a határon vagyunk.

– És ha két üvegnél többet ivott?

– Akkor ráfáztunk, egyedül nem tudok elvezetni Szegedig. Nekünk is ott kell aludnunk a kempingben.

Már besötétedik, mire átérünk a határon, a jugoszláv vámparkolóban öt görög kamion áll, mindnek sötét az ablaka, a sofőrök kiléptették a kocsit, aztán hazautaztak az ünnepre. A vámmentes bolt most is nyitva tart, Magyar nem siethet annyira, hogy lemondjon a vásárlásról, unatkoznék egyedül a fülkében, én is bemegyek vele. Meglep, hogy milyen sűrű bent a forgalom, a sofőrök talán nosztalgiájukat akarják csillapítani azzal, hogy televásárolják a kosaraikat.

Magyar elrakja a zsákmányt, és megyünk tovább. Fejem balra fordítom, és bebámulok a mellettünk elhúzó személyautókba: ünneplőbe öltözött családok ülnek bennük, kissé elkésve vendégségbe mennek vagy talán már hazafelé tartanak.

A gevgelijai kemping étterme kong az ürességtől, csak a mi kövér sofőrünk ül benne a pincér és a szakács társaságában, aki tétlenségében előóvakodott a konyhából, nézik a tévét; valami kosárlabdameccset közvetítenek felvételről. A sofőr előtt fényesre törölt tányér fekszik az asztalon, épp töltene magának a sörből.

– Ettem, ugye, egy pár száz falatot, jólesik rá…

Magyar megfogja a kezét.

– Hányadik a sör?

– Ez volna a harmadik.

– Akkor jó, ne idd meg. Ha most el tudunk indulni, holnap délre hazaérünk.

A kövér sofőr nem válaszol rögtön, számolgatni kell: ha vasárnap éjfél előtt ütik be a határon a „belépett” bélyegzőt, akkor veszít egy napidíjat, körülbelül hatszáz forintot. Eltöpreng: ér-e ennyit egy nap, de aztán látja, hogy a társa menni akar, bólint.

– Gyerünk! – mondja, és felmegy a holmijáért, lehoz magával egy különös gonddal becsomagolt likőröskészletet is – nincs olyan szegény ország, ahol egy kamionos ne tudna vásárolni valamit.

Az útra hazafelé alig-alig emlékszem: félálomban a kocsi oldalának dőlve hallgattam, hogy eszik vagy horkol az éppen pihenő sofőr. Ha kinyitottam a szemem, egyhangú országutat láttam, vagy a hegyek sötét oldalait, néha a szemközt jövő teherautók ránk reflektoroztak, ilyenkor úgy éreztem, mintha kötőtűt szúrnának az agyamba. Csak a nisi parkolóból, ahol a sofőrök váltották egymást, emlékszem egy őrre, fel-alá járkált, géppisztolyán megcsillant a lámpa hideg fénye.

Reggel megállunk a szabadkai futballpálya előtt, a szomszédos piacon most az ünnep délelőttjén is kipakoltak az árusok, a sofőrök egy sorozat solingeni licenc alapján készült kést vesznek – egy ismerős hentes megbízásából, aztán lehajtunk a határig.

Bent a vámsorompók között kisebb tumultus keletkezett, mert a vámosok észrevették, hogy egy sofőr a fülke tetejére szerelt Michelin babában dugta el az áruját – félreállítják és tüzetesen átnézik majd az egész szerelvényt.

A várakozók között felfedezek egy ismerős sofőrt, kiderül, hogy ő Pesten rakodik le, egy fél napot nyerek, ha vele megyek. Leveszem a holmimat a Škodáról, és elköszönök Magyaréktől.

– Mi lesz a program mára? – kérdezem tőlük. – Mennek a család után?

– Á, most már csak zavarnánk őket. Megbeszéltünk estére egy kuglipartit, megiszunk egy fél sört.

– Fél litert, fél üveget?

– Fél ládát! – mondja, és a bajsza alatt megnyalja a szája szélét.

Átülök, elindulunk. Itthon is szokatlanul meleg a karácsony, hunyorgok a tűző napfényben. Új „házigazdám” kikérdez úti tapasztalataimról, mondom neki, hogy érdekes volt, csak túl szabályosnak, előírásszerűnek éreztem az egészet.

– Gondolod, hogy minden így történt volna akkor is, ha én nem ülök rajta a kocsin?

– Nem tudom, mindenesetre: a birkás fuvaroknak is megvannak a maguk trükkjei.

– Mondj egyet, hadd tanuljak.

– Mikor az ember beáll rakodni a téeszbe vagy az állami gazdaságba, ad az embereknek négy-ötszáz forintot, ezért felhajtanak nekünk a platóra mondjuk három vemhes birkát, de olyanokat, amik mindenórásak. Ez a három vemhes birka aztán útközben megellik, és mivel az állatokat darabra kell átadnod, nem súlyra, van neked három plusz bárányod, bárki megveszi tőled száz márkáért darabját.

 

IX. Törökországból nincs visszatérés

Szerda délután szólt fel a menetirányító, hogy másnap lehetőleg a hajnali gyorssal utazzak le, mert a Rába már készen áll, és jó volna, ha minél hamarabb el tudnánk indulni. Sietve összepakoltam, a szokásosnál kevesebb holmit vittem magammal, a szeptember eleje itthon is szokatlanul meleg volt, és arra is gondolni kellett, hogy délnek tartunk majd.

Kezet fogunk a sofőrrel – nevezzük a továbbiakban Horváth Ferencnek, nekünk mindegy, neki valószínűleg nem volna az –, megnézem a kocsit és a menetokmányokat: 12 tonna papírt viszünk Jugoszlávián és Bulgárián keresztül a törökországi Kaiserybe. Az út hossza: 2000 kilométer.

– Hol van az a Kaisery?

– Valahol félúton Isztambul és Ankara között.

– Mikor indulunk?

A sofőr rosszkedvűen vállat von.

– Már mehetnénk, a vámos reggel itt járt, de nem készítették el neki a vámkísérő papírokat, csak a délutáni körben jön el újból.

Később kiderül, hogy az ügyintéző azért nem ért rá tegnap délután kitölteni a papírokat, mert az uszodába vitte a fiát egy vízilabdatehetség-kutatásra. Ez a néhány órás elmaradás már önmagában is elég baj, de ha a körülmények úgy hozzák, lekéshetünk emiatt határátkelést, vámos műszakokat, a hátrány napokra növekedhet – az mindenesetre vigasztaló, hogy az ügyintéző fia tehetséges vízilabdásnak bizonyult.

– Meg lehet ezt szokni? – kérdezem Horváthot. – Ezt a nemtörődöm munkát?

– A rosszat nem lehet megszokni, legföljebb tűrni lehet.

Beülünk a várakozóba, és hallgatom, hogy ijesztgeti Horváthot a többi sofőr különféle törökországi esetekkel.

– Engem megkínáltak a török rakodók fagylalttal, hülye fejjel elfogadtam, erre megkértek, hogy hozzak nekik vizet, szívességből meg kellett tennem, mire visszaértem, eltűnt négy karton cigarettám.

– A török rendőrök mindig találnak valamit, amiért megbüntethetnek, ha másért nem, akkor azért, mert otthon öt gyerekük van. Egy rendőr állítólag tízezer nyugatnémet márkát is összeszed egy nap büntetéspénzekből, láttam, hogy a járőrkocsi „anyósülésén” halomba gyűlt a pénz.

– Ne kérj tőlük „faktúrát”, számlát, akkor a feléből is megúszod, mindig próbálj egyezkedni velük. A faktúrában amúgy sincs köszönet, hazajössz, lefordíttatod, hogy visszakaphasd a pénzedet, és kiderül, hogy azért büntettek meg, mert ketten ültetek egy biciklin.

– Engem már ismernek. Alszom tilos helyen, jön a rendőr, felnyúlok a bőröndömbe egy karton cigarettáért, kiadom neki, köszönetül csak úgy ráver a kezemre, és hagy tovább aludni.

– Ha nincs cigaretta, nyugodtan kínálhatod őket whiskyvel is, megisszák.

– Nem tiltja a vallásuk?

– Általában eldugják a poharat a köpenyük alá, vagy egy kis kólát öntenek a tetejébe, mert így Allah felülről nem látja, hogy mit isznak.

– És miből telik a sofőröknek erre a vesztegetésre?

– A Hungarocamionnál eleve adnak pénzt erre a célra, például egy iráni tranzitra Törökországon át 318 nyugatnémet márkát, ebből kell állni a jattokat, a parkolási díjat, a taxit, a telefonálgatásokat. A Volánnál ez nincs rendszeresítve, elfogadnak viszont „Isten bizony”-számlákat, amikbe bele lehet suszterolni „fal” számlákat, például nem létező telefonbeszélgetésekről.

– És mi van akkor, ha valaki nem hajlandó fizetni? – kérdezem.

A sofőrök sanda pillantást vetnek Horváthra.

– Nem ismeri a török büntetéseket? Állítólag kitépik az ember hóna alól a szőrt puszta irigységből, mert nekik nincs, aztán ha jól megy, még fenékbe is bólintanak.

Közben befut egy másik sofőr is, őt Ragodics Ferencnek hívják, útitársunk lesz, a két kocsi együtt megy majd Isztambulig.

– Jobb konvojban hajtani?

– Van előnye: az ember mindig számíthat segítségre, van hátránya: alkalmazkodni kell – ahogy telik az idő, egyre több az összezördülés, mint ahogy az öreg paraszt a végén a sámliba is belerúg, mert azt hiszi, hogy az a macska.

Három óra felé jön meg a vámos, nekiállnak kitölteni a papírokat – mindet hanyagul készítették elő, most a vámos jelenlétében kell összerakni a paksamétát. Lehet, hogy Görögországból hozunk visszfuvart, ehhez kellene egy „három-országos” engedély, de nem kerül elő. Ki akarják javítani a vámolás helyét, Isztambul helyett valamilyen másik város nevét írnák be, Horváth nem hagyja, mert Isztambulban pontosan megnevezett speditőrhöz mehet, aki megmondja, mit kell csinálnia, de hová menjen és mihez kezdjen egy puszta városnévvel?

Már négy óra is elmúlt, mikor felemelkedik előttünk a telep sorompója, elindulunk Röszke felé.

– Van annyi időnk, hogy megálljunk egy közértnél? – kérdezem. – Szeretnék venni még valami konzervet és sajtot.

– Idő, mint a tenger! Ha ők ráértek minket négy órakor elengedni, akkor nekünk is ráér.

– Nincsenek utolsó vonatok, mert utánuk mindig jön még egy, vagyis nem kell hajtani! – teszi hozzá Ragodics bölcselkedve.

– És a főnökök sem hajtják magukat?

– Dehogynem, azok azt szeretnék, ha megtanulnánk trappban szarni, mint a lovak. Mindig az éltanulókra hivatkoznak, akik Svédországból egy hét alatt levernek egy fordulót, aztán haza se mennek, úgy rakodnak újból. Háromszáz órán felüli távollét is összegyűlik nekik, nem merik megmutatni a tachográflapjukat.

– A szakszervezet pedig arról papol, hogy nem szabad túllépni a havi 172 órát.

Röszkénél a határon megakad a szemem egy lezárt török MAN kamionon, ezt már tavaly karácsonykor is láttam. A határőrök elmondják, hogy valamilyen alkatrészhiba miatt már majdnem egy éve itt vesztegel, napi 12 márka büntetést kellene fizetni, a sofőrök szerint senki sem fogja kiváltani.

Palicsnál megállunk, a sofőrök bevetik magukat az áruházba: 4-5 üveg konyakot vesznek – arra gondolok, hogy eladásra –, bort, tojást, kolbászt, konzervet, alig bírják elcipelni a kamionig.

– Feljebb már nincs bolt?

– Hogyne volna, de az a biztos, ami a kocsiban van.

– Nehogy úgy járjunk, mint fent Finnországban, hogy reggelire csak egy félbevágott májkonzerv jutott.

Óvatosan hátrasandítok, hogy hová teszik a konyakot; egy üzemanyagos marmonkanna el van repesztve, szét lehet feszíteni, aztán visszaugrik, három üveg konyak fér bele.

Gurulunk tovább a jugoszláv országúton, Horváth vágyódva nézi a hazafelé tartó kocsikat.

– Ha lehetne, visszafordulna? – kérdezem.

– Most rögtön.

– Becsvágy, anyagi tervek? Nem akar például házat venni?

– Nincs bennem ilyen vágy. Kis faluban nevelkedtem fel, a nagyanyám még tehénszarral kente fel a szobánk földjét, én klottgatyában nőttem fel – most mégiscsak van két szobám-konyhám, pont elég ez is, ha takarítani kell.

– Pénzt gyűjteni?

– Minek? Hogy a rongyos nadrág zsebében többet találjanak majd az örökösök?! Ismertem egy öreg parasztot, mikor meghalt, három mosógép és hat Simpson moped állt ott az istállójában, az öreg azt hitte, ügyesen befektette a pénzét, az örökösök pedig most árulják a mopedeket nyolcezer helyett ötért.

Lassan ránk sötétedik, számomra változatlanul nehezek ezek az alkonyi órák, otthon ilyenkor találkozom a lányaimmal, és megtárgyaljuk az elmúlt napot, az ember persze nem beszél erről, gondolnia kell rá, hogy a sofőrnek sem könnyebb. Valahol Újvidék előtt megállunk az országút mellett.

– Fejramt. Azért lett volna jó még időben elindulni, hogy legalább Belgrádig eljussunk az első este – így legalább 60 kilométert el kell tennünk holnapra.

Közel a Duna, Horváth szúnyogirtót fecskendez szét a vezetőfülkében, aztán bezár ajtót-ablakot. Leülünk a kocsi mellé vacsorázni, kinek egy láda jut, kinek egy felfordított vödör, míg eszünk, kamionok húznak el mellettünk dörögve, égő reflektorokkal. Vacsora után sört iszunk és pálinkát – az adagokból kezdem sejteni, hogy a sofőrök nem nyerészkedési célokból vásároltak négy-öt üveg konyakot. Kiszellőztetjük a fülkét, aztán lefekszünk.

Horváth öt órakor ébreszt, megveri Ragodics ablakát is:

– Mondja: nincs magának otthona, hogy itt döglik az országúton?

Negyed hatkor elindulunk, péntek van, 14 órakor életbe lép a kamionokra vonatkozó korlátozás, addig el kell hagynunk Jugoszláviát, vagy állhatunk estig egy parkolóban. A sofőr még lenyel egy korty pálinkát, a vödörbe pedig kikészít két üveg sört.

– A reggeli kakaóm.

– Nem zavarja a vezetésben?

– Aki egy-két üveg sörrel nem tud vezetni, az teljesen szárazon sem tud – mondja, aztán elfordítja a slusszkulcsot.

(A reggeli alkoholfogyasztás nemcsak Horváth és néhány más magyar kamionos szokása, egy nyugatnémet riportkönyv is megemlít hasonló jelenséget.)

Kukoricaföldek között futunk, másutt kerítésoszlopokon üldögélő dolmányos varjakon akad meg a tekintet. Egy fejre állt kamion tűnik fel, a motoros kocsi az árokba borult, a fával megrakott pótos fenn maradt az országúton, aztán egy kiégett autóbuszt látunk.

Fél tizenegykor, Nist már elhagyva, megállunk. Kegyetlen meleg van, legalább harmincöt fok, a kamion árnyékába húzódunk be reggelizni. Egy sárga lepke repül át füstölt szalonnánk és kenyerünk fölött.

Megélénkül a forgalom, nemcsak kamionok húznak el mellettünk, hanem NSZK rendszámú személykocsik és mikrobuszok is jönnek velünk szemben hosszú konvojokat alkotva. Török vendégmunkások ülnek bennük, most mennek vissza a nyári szabadság leteltével Németországba, ott később kezdődik az iskolaév, mint nálunk otthon. Mindegyik kocsi zsúfolásig megtelt: barna képű, bajuszos férfiak fogják a volánt, mögöttük fejkendős nők szoronganak és négy-öt gyerek.

Továbbhaladva a nagy hegyi szerpentin után, mely a Niszava folyó vonalát követi, a meleg déliesen szárazra vált, földre dobott pokrócokon, szemétrakások között török családok ebédelnek vagy alusszák ebéd utáni álmukat. Bela Palanka után csoportosulás tűnik fel: egy kék színű török kamion felborult, a négy kerekét úgy nyújtja az ég felé, mint a döglött ló a patáit – a sofőr sápadtan cigarettázik mellette.

– Rögtön a határon vagyunk – figyelmeztet Horváth –, ha maradt 500 vagy 1000 dinárosa, dugja el valahová, mert ezeket a címleteket tilos kivinni az országból. Ha a vámosok megtalálják magánál, elkobozzák, vettek el már napidíjat is Horgoson magyar sofőröktől.

Becsúsztatom maradék pénzemet a padló gumiszőnyege alá. Megállunk még jugoszláv területen, mert Horváth utánaszámolt, hogy a 2,4 jugoszláv napidíjalapját legalább felerészben most kell teljesíteni, sőt ha lehet, a nagyobbik felét, mert visszafelé mindig jobban siet az ember. Ha rövidebb idő alatt hajtunk át az országon, otthon levonják a különbséget, mégpedig nyugatnémet márkában - tehát várunk néhány órát.

Dimitrovgrad és Kalotina között lépjük át a jugoszláv-bolgár határt. Hosszúnak találom az előttünk álló sort.

– Ez? Pipafüst. Egyszer a török-iráni határon kialakult egy 35 kilométer hosszú dugó, három napig álltunk sorban, és állandóan résen kellett lennünk, mert aki elbóbiskolt, azt egyszerűen kikerülték és elébe vágtak. Én azt találtam ki, hogy egy csomó üres konzervdobozt spárgára fűztem, az egyik végét a tükrömre kötöztem, a másikat az előttem álló kocsi lökhárítójához, és nyugodtan elaludhattam, mert ha a sor meglódult, a spárga elszakadt és a konzervdobozok csörömpölve leestek, a halott is felébredt volna erre a zajra.

Az első bolgár parkolóban megállunk, az út melletti árokban és azon túl is elképesztő szeméthegyek emelkednek, megpróbálom elemezni az összetételüket: narancsleves dobozok, színes magazinlapok, műanyag tányérok, levestészta nejlontasakja, fogkrémes tubusok, konzervdobozok fennakadva az akácbokrok ágain.

Eszünk valamit, Horváth megint számolgat: bár beleférne az időbe, mégis helytelen volna ma átlépni a bolgár-török határt is, egyrészt: veszélybe kerülne a bolgár napidíj időalapja, másrészt: ha délután két óra után jelentkezünk a törököknél, 10 márka különdíjat számolnak fel, ezt a pénzt is megtakaríthatjuk egy reggeli átkeléssel.

Este negyed nyolckor állunk meg Plovdiv után egy parkolóban, Horváth ellenőrzi a menetteljesítményt: 620 kilométert tettünk meg. Kiszállunk, körülnézünk: a szokatlanul tágas parkoló is zsúfolásig megtelt, kamion viszonylag kevés akad, mert a Törökország felé tartók közül sokan választják inkább a Románián keresztül vezető utat – a Hungarocamion is többnyire erre küldi a pilótáit, mert olcsóbban tankolhatnak, velük majd Haskovo után találkozunk. A Németország felé vonuló törökök töltik itt az éjszakát, benézek egy nyitva hagyott kocsiajtón: egy felakasztott kalitka ring a mélyén két kanárival. Az utasok a földön ülve szellőzködnek, van, aki egy szőnyegen előrehajolva imádkozik, egy-egy férfi a fák közé húzódva félmeztelenül mosakodik.

Mi is lemossuk magunkról az izzadságot, a kamion oldalára szerelt marmonkannákban kellemesen átlangyosodott a víz, csak arra kell vigyázni, nehogy annak a csapját nyissam ki, melyben a konyakosüvegek lapulnak, végre tiszta inget húzok. Túlságosan meleg van ahhoz, hogy el tudnánk aludni, indítványozom, hogy menjünk be az út menti kertvendéglőbe vacsorázni – hiszen utoljára tegnapelőtt ettünk meleg ételt. Horváth szívesen rááll, Ragodics csak húzódozva jön velünk, nyilvánvalóan sajnálja még a levát is, később kiderült, hogy már legalább harmincszor járt Bulgáriában, de most először ül be egy vendéglőbe.

Még a savanyú bolgár sör is jólesik, kinyújtjuk végre a lábunkat, és nézegetjük a kerítés árnyékában megbúvó alig-alig kétes foglalkozású lányokat.

– Sok a „kóbor apáca”?

– Van itt is, a fiúk állítólag állami kocsin hordták körbe őket; szőrmebundát viseltek, de alatta meztelenek voltak. Csak valutával lehetett fizetni, száz márkába kerültek.

– Az az igazság, hogy odaát Törökországban nagyobb a felhajtás. Akiket ez érdekel, ahogy átérnek a határon, taxiba vágják magukat, és mennek az edirnei jakiba. „Partizán” nőkkel nem érdemes kezdeni, mert előfordult, hogy 16 magyar sofőr érkezett meg szifilisszel Bagdadba.

– Én egyszer próbáltam Bagdadban, a nemzetközi boltban beszélgettem egy kiszolgálónővel, benne is lett volna mindenben, de ötven dollárt kért tíz percért. Hát nem inkább elkötöm cérnával?!

– Meg az az igazság, hogy nekünk vigyázni kell, mert otthon is ki kell tennünk magunkért. Új hazatérés – új szerelem. Az első napokban: mit hozzak, apukám? Sört, konyakot? – ezért bizony produkálni kell. A negyedik nap? Ha inni akarsz, menj le érte magad, tudod, hol van.

Reggel korán kelünk, Ragodics gatyában különleges légzőgyakorlatokat végez, egészségmániás; egyszer Bécsben egy közlekedési lámpánál várakozva kinyújtotta a nyelvét, és aggódva bámulta a külső visszapillantó tükörben, a közelben álló osztrák rendőr pedig azt hitte, hogy őrá öltötte ki, és megbüntette 300 schillingre.

Körbejárom a parkolót, a kocsik orra előtt, túl egy kibetonozott vízlevezető csatornán nagy almáskert húzódik. A szélét persze ellepi az ürülék, papír, eldobott sörösüvegek, kikerülöm a hulladékot, és beljebb merészkedek, teleszedek egy nejlonzacskót piros almával. Ragodics meglátja a zsákmányomat, rögtön ő is beveti magát az almásba.

Átnézek a szomszédunkban parkoló török kamionhoz: a sofőrök épp reggeliznek, lépesmézet raktak ki, fekete kenyeret, olajbogyót és teát, hús nem került az asztalra – vagy tilos, vagy drága.

– Egyél, arkadas!

– Most arkadas, jóbarát – mondja Horváth félhangosan –, de egy félóra múlva leszorítanak az útról.

Mi is nekiállunk reggelizni.

– Arról beszélgetünk Ferivel, hogy tudja, mit kellett volna látni magának? Albániát.

– Jártak ott is?

– Paradicsomot hordtunk tőlük, akadt egypár érdekes esetünk. Mikor Enver Hodzsa egyszerre akarta megváltani egész Albániát, az országban még nagyon sok volt a régi török név: Ibrahim, Ahmed meg Ali. Aki jól dolgozott, azt azzal jutalmazták, hogy új nevet választhatott magának: Győztes Traktor lett az egyik, a másik meg Élenjáró Módszer – valahogy úgy, mint az indiánoknál. Egy gyereket úgy hívtak, hogy Lengyel Vörös Búza, mert apja, a Győztes Traktor húzta az anyjában, az Új Barázdában.

– Állítólag két magyar kamionsofőr felcsinált két albán lányt, el kellett venniük, és soha többé nem jöhettek haza Magyarországra – mondja Ragodics, de Horváth leinti.

– Aki ezt mondta, az soha nem látta Albániát, az albán lányokat két méterre sem lehetett megközelíteni, ha felléptem a platóra, ahol a paradicsomot rakták, mind abbahagyták a munkát, és elmentek.

Tudjátok, mi volt ott már a határon? Széles trapézszárú nadrágom volt, a határőrök összevarratták velem, levágatták a pofaszakállamat fülközépig, a holland kamionosok egymást nyírták meg a határon, hogy bemehessenek. Csak egy pécsi fiúnak maradt meg a hárija, hálóval leszorította a haját, és sapkát húzott rá.

Maga az élet bent nem különös: Astra pengét vettünk, kínai Parker tollat. Jó volt a fagylalt és a sütemény, de én nem ettem meg, mert a cukrászok állítólag szamárzsírral dolgoznak.

Emlékszem, egy öreg sofőr már hazafelé tartott Szegedre, mikor Röszkén átültették egy másik kocsiba, és visszafordították, mert neki volt vízuma, egy másik sofőrnek pedig nem. Éjszaka rakták fel a kocsikra, amit nappal leszedtek, hosszú napokat kellett várni a parkolóban, amíg sorra kerültünk. Az öreg pilóta annyira felmérgelődött, hogy szívrohamot kapott, az volt a szerencse, hogy a parkoló albán őrének már volt infarktusa, és adott neki rögtön egy tablettát.

Megállás nélkül hajtunk le egy határ menti bolgár kisvárosig, egy vámmentes boltban Horváth megveszi a baksisnak szánt két karton Marlborót. Ragodics is bevásárol, aztán a kútnál feltölti a vizesedényeket, közben jön az őr, és két levát kér a parkolásért, Ragodics őrjöngeni kezd, a társa próbálja csitítani:

– Hát nem mindegy neked? Kapsz papírt, és otthon majd elszámolják.

Hallgatok, tudom, hogy a pénz titka mélyebb a kútnál. Továbbindulunk, furcsa helységnevek tűnnek fel, mintha Ilf–Petrov valamelyik regényéből léptek volna elő: „Pervomaj” (Május elseje), „Ljubimec” (Kedvenc), „Kapitan Andrejevo” (Andrejev kapitány-falva?). Már vagy tíz kilométerrel a határ előtt az út jobb oldali padkája olyan, mintha le volna hengerelve, a nagy közlekedési dugók idején idáig is elhúzódik a sor, aztán észrevesszük az első drótkerítést az út mellett.

– Jönnek a drótok, itt már határnak kell lenni. Ha maradt levája, rakja el, azt sem szabad kivinni.

Fél egykor érünk a határra, simán átgurulunk a bolgár kontrollon, százméternyire látszik egy torony „Türkiye” felirattal, az már Kapiküle, a határfalu széle. A kamionok ötös sorokba rendeződnek, mi a másodikba kerülünk, egy sort egyszerre szólítanak előrébb. Egyelőre semmi sem mozdul, a törökök nem sietnek – mint tudjuk, a 14 óra után vámkezelt kocsikért 10 márka különdíj jár.

Perzsel a meleg, Ragodics bevizez egy zsebkendőt, és a nyakába köti, Horváth gyümölcsöt keres elő a ládából, én felbontom a határon vásárolt söröskartont, megiszom egy Karlovácot, aztán írok egypár sort a családomnak, és átmegyek a túloldalra, hogy hazaküldjem valakivel.

Tőlünk balra mozdulatlanul vesztegel a Bulgárián keresztül főleg az NSZK-ba tartó kocsisor. A mikrobuszokban itt is népes török családok ülnek, lábuk alatt görögdinnyék gurulnak ide-oda, valahol egy magnóból elnyújtott keleties dallamok hallatszanak. Egy magyar kamion érkezik Törökország felől, óvatosan mozog a kikopott úton, majd lassan belegurul egy gödörbe, melyet fertőtlenítőfolyadékkal töltöttek fel, míg áztatja a kerekeit, egy veréb ugrál a gödör szélére, és iszik belőle – edzett madár lehet. Megkérem a sofőrt, vigye el a levelet, aztán visszaülök Horváth mellé.

Egy órakor előrerendeltetünk a bejárathoz, leszedik a plombát, és lebontatják velünk a ponyvát, a török vámos benéz a rakományba, és int, hogy mehetünk akár le az iraki határig. Időnkbe beleférne, hogy ma akár Isztambulig is elhajtsunk, de Horváth, a kapitány ma már nem akar továbbjutni a határ túlsó oldalánál.

– Ha ma megcsinálnánk magunktól, holnap már megkövetelnék tőlünk.

Száz-kétszáz métert gurulunk, utána megállunk a speditőr előtt kezeltetni a papírjainkat. Körülnézek: gödrös, kikopott réten egy drótkerítés mögött lezárt autók ezrei vesztegelnek; amíg a szem ellát, mindenütt személykocsik, mikrobuszok, buszok, kamionok állnak. Elkobzott autók ezek: lopták őket, vagy nem tudták kifizetni a vámot utánuk, vagy csempésztek velük, és lefoglalták őket, mint a bűntény elkövetésének eszközét.

Néhány sofőrt meglepetésként érhetett, hogy elkobozzák a kocsiját, egy svájci rendszámú kamion vezetője azt hitte, hogy csak egy baráti szóra hívják, mert a törülközőjét is ott hagyta száradni a kormánykeréken, mostanra már térdmagasságúra nőtt a fű mozdulatlan kerekei körül. Az elkobzott kocsikról lassan lelopnak mindent: tükröt, lámpát, szélvédőt, pótkereket, aztán ott marad kicsontozva.

– Tulajdonképpen a mi kamionunkat is le lehetne foglalni – mondja Horváth félhangosan –, mert mi is svéd árut viszünk magyar okmányokkal.

Végigjárjuk a vámkezelés állomásait, először pénzt váltunk, hogy ki tudjuk fizetni az illetékeket, 100 nyugatnémet márkánál 130 török lírát emel le a hivatalnok, Ragodics veszekszik, de a hivatalnok csak leereszti félig a szemhéját: ha nem tetszik, menj panaszra Allahhoz!

Egy percre beugrunk a „Tekel”-be, a török valutás boltba, a sofőrök egydolláros Matchboxokat nézegetnek, otthon száz forintot is megkapnának érte, de egyelőre nem veszik meg. Alapelv a vásárlásnál: „Odafelé ne költsd el a pénzed cuccokra, mert lehet, hogy visszafelé kenyérre kell majd!”

Ebben a boltban elvileg nem szolgálnak ki törököket, gyakorlatilag épp egy kopasz török ugrik ki az ajtón hóna alatt egy csomaggal. Lélekszakadva elfut a réten, eltűnődve nézünk utána.

– Ha nem futna ennyire, senki sem figyelne rá. Mit vehetett?

– Úgy látom, cigarettát. A töröknek két dolog fontos: a cigaretta és az autó. Rendes autóra persze nincsen pénzük, az egyik hoz Németországból egy elöl karambolos fél kocsit, a másik egy hátul karambolosat, itthon aztán összerakják.

– És amin hozzák, az is rendszám nélküli ócska kamion a bontóból.

A vámépület vécéjének előterében teát főznek, mi is veszünk, és a gyűszűnyi poharakkal kihúzódunk az épület előtti árnyékba. Egy török ügyintéző álldogál a Tekel előtt, hamarosan kijön egy sofőr a valutás boltból, két szatyrot hoz, nem szól egy szót sem, elindul a kocsi felé, az ügyintéző kissé lemaradva követi. Felemelem a kezem:

– Elmagyarázom, mi történik! A sofőr napok óta itt vesztegel, a török elintézte az ügyét, és most kapja meg a baksist.

A sofőrök bólogatnak.

– Kezd belejönni.

Kisvártatva előjön az ügyintéző egy szatyorral, mely gyanúsan hasonlít ahhoz, melyet az előbb a sofőr vitt magával, félrevon minket, mindannyiunknak ad egy karton cigarettát, és a falu felé bök, mi is megismételjük a jelet.

– Át kell vinnünk neki a vámon, majd a faluban érte jön, ők legfeljebb a nadrágszárukban tudnák becsempészni.

Bemegyünk az orvosi ellenőrző állomásra, melynek egész felszerelése három titokzatos rendeltetésű egydecis üvegből áll. Az orvos egyiket sem pazarolja ránk, lepecsételi a papírunkat, aztán undorral int, hogy távozhatunk. A kocsink felé tartva egy félbehagyott lángost látunk száradni egy betonoszlopon.

– Ez a kenyerük, de csak itt dobják el a maradékot, beljebb az országban egy üres konzervdobozt sem látni, mindent elhordanak.

Kihajtunk a vámterületről, a tülekedésben leckét kapunk a török közlekedési szabályokból: „Kerülj egy centivel előbbre, mint aki melletted halad, és már neked van előnyöd, és ha kell, az árokban is előzzél!”

Ahogy elhagyjuk a vámzónát, már egymást érik a kocsira vagy ládákra telepített standok, éjjel-nappal árulnak rajtuk. Sütik a csöves kukoricát, papírzacskóval csapkodják a parazsat. A kifelé készülődőknek török zászlókat ajánlanak, botra fűzött pereceket, bőrkabátot és ami furcsa: legalább négy műteremben készítenek azonnali fotómásolatokat. Megakad a szemem egy magyar feliraton.

„Attilánál olcsóbb az irha! Turkisztán-magyarisztán arkadas! Török barát a magyarral!”

A főtéren hat-nyolc vendéglő körül áramlik a tömeg: sofőrök, árusok, török polgári házaspárok: elöl megy a férfi, mögötte két lépéssel lemaradva követi a felesége, a harmincöt fokos meleg ellenére fejkendőben és állig felgombolt hosszú vászonkabátban.

Egy gyerek felugrik a kocsink lépcsőjére, és bekalauzol minket a kamionparkolóba, három doboz cigarettát kér a szolgálataiért, megalkuszunk egyben. Közben a magnókból üvöltő zene szól, egy cementpadlós zuhanyozóban megfürdünk. A guggolós WC-hez, mely terjengő párafelhőivel magához a pokolhoz hasonlít, egyikünknek sincs kedve, én eloldalgok a kemping mögötti szemétdomb felé, a többi sofőr tisztes távolban lemaradva követ. Hat-nyolc kóbor kutya is látja a vonulásunkat, de egyik sem ugat meg minket.

– Kiveszett belőlük az őrző ösztön – magyarázza Horváth már visszatérőben.

A kamionoskempingekhez egyébként mindenütt vonzódnak a kutyák, a legemlékezetesebb esetet Svédországban láttam: egy kutya odajött a kocsihoz, két lábra állt, vigyorgott és bohóckodott; oda is adtam neki a fasírtom felét, a többi kutya meg nem értette, hogy ők miért nem kapnak.

Elmegyünk vacsorázni, egy negyedórát várunk a vendéglő teraszán, hogy az árnyékban kapjunk asztalt, valami birkasültet eszünk, sok hideg sör következik utána. Megisszuk a pertut, úgyis mindig ráállt a szánk.

Lefeküdni még reménytelenül világos van, sétálgatunk a főtéren. A Turtrans speditőrcég irodája előtt magyar szó üti meg a fülünket: fiatal fiú áll az ajtóban, erősen kapatos, farmeröltönye, lánccal a zsebéhez rögzített tárcája, de egész, enyhén szólva öntudatos magatartása is jelzi, hogy kamionos. Odamegyünk hozzá barátkozni, sört hozat nekünk, és leülünk az irodában, nem kell faggatni, beszél magától is.

– A kamionvezetés itt 99 és fél százalékban szerencse dolga, mert olyan rutinod nem lehet, hogy ki tudd számolni: a szembejövő török vezető azért tért át a bal oldalra, mert előzésbe kezdett, vagy azért, mert elaludt. Mégis jobb szeretek itt vezetni, mint például Nyugat-Németországban, mert ott mindig percnyi pontossággal kell dolgozni, ha az órádnak négy órát kell mutatni, inkább három óra negyvenötre állítsd be, mint négy óra egy percre, mert a rendőr rögtön hazavág. Itt viszont, ha nekem úgy tetszik, végighajtok egy egész napot, és másnap pihenek. Szeretek a hegyek között menni, közben beszélek magamban, ha a hegy lábához érek, köszönök neki, és ha átkeltem rajta, elbúcsúzok.

– Milyen kényelemben élsz?

– Öt évig ittam meleg vizet, most már be van szerelve a kocsiba a hűtőszekrény. A feleségem vesz otthon hat kiló húst, leszedi róla a zsírt, az inakat, megfőzi pörköltnek, beteszi öt nagy üvegbe, én meg berakom az egészet a hűtőbe. Az iraki határon is pörköltet fogok enni, olyan fagyos lesz, hogy a kanál elgörbül benne, de majd felmelegítem – rágyújt. – Azt is megengedhetem magamnak, hogy csak Marlborót szívjak!

– Ezt szereted a legjobban?

– Nemcsak azért, de az öngyújtóm is marlborós mintájú. Mindig azt mondom: majd ha a Symphoniának is lesz saját márkájú öngyújtója, át fogok szokni rá.

– Mennyiből tudod tartani ezt a színvonalat?

– A havi harmincezernek meg kell lenni. Én otthon is király vagyok, megkérdezhetsz bárkit. A nők is tudják.

Egyik éjszaka állunk a haverral Szeged alatt egy parkolóban, egy sárga Zsiguli kering körülöttünk.

– Villogj már rá – mondom a haveromnak –, hadd tudjuk, mit akar.

Kiszáll a Zsiguliból két pincér srác.

– Fiúk, van egy bigénk, de csak valutáért adjuk.

– Mennyi?

– Ötven márka fejenként. Vidékről hoztuk fel, szereztünk neki lakást, négyórás állást, elhelyeztük a gyerekét óvodába – és szeretnénk viszontlátni a pénzünket.

– Oké, rendben van. Hová menjünk?

– Gyertek utánunk.

Egy szeged-belvárosi lakásba vitték; komplettül be volt rendezve, koloniál bútor, videó, a bárszekrényben borospalackok, nyitott whiskys-üvegek: Fehér Ló, Sétáló Jancsi. Én mentem előre, mert én fizettem, a nő a végén 150 márkát kért, csak így jutott neki is valami – le kellett adni a szobáért, a pincéreknek, mindenkinek.

Hozat még egy sört.

– Hol parkoltok?

A kocsink felé mutatunk, legyint.

– Parkoljon ott a Lutz Gizi, gyertek át hozzám a Londra kempingbe!

– Nem, mi már leraktuk magunkat.

– Akkor legalább igyatok meg velem egy sört a szállodában.

Horváth tiltakozni próbál, de a HC-s leinti.

– Nem dikhálom az albérleti dumádat! Gyertek.

Beülünk mellé a vezetőfülkébe, a fiú indít, csodálkozva kérdezem.

– Most, hogy kivetted már a pihenőt, nem lesz baj a tachográflapoddal?

– Ez nyolcsebességes kocsi, ha csak a hármasig kapcsolok fel, a tachográf „alszik”, és el lehet számolni ezt az időt is úgy, mintha itt a határon várakoztam volna a vámra, csak arrébb tereltek egy kicsit.

A szállodában törökül rendeli meg a söröket, kétszer is el kell ismételnie a kérését, elégedetlenül magyarázza:

– Ez valami bunkó pincér lehet, nem tud rendesen törökül.

Iszunk, aztán elővesz egy karkötőt:

– Ehhez mit szóltok? Huszonhárom gramm.

– Kinek viszed?

– Nem tudom, majd kisorsolom.

– A vámosoktól nem félsz?

– Nézd: én profi vagyok, tudom, hogy ha bejön az országba egy új kamiontípus, egy példányt ők is kapnak belőle, és áttanulmányozzák. Mindent megtalálnak, amit csak akarnak, az más kérdés, hogy nem kutatnak túl komolyan, csak nagy letolások után, mikor mindenképpen eredményt kell felmutatniuk.

Egyszer álltam a lebukás szélén. Egy haveromat lent Törökországban elfogta a cifra hasmenés, ment a hasa, mint a murányi kutyának, be kellett volna vinni a kórházba, de a srác sírt, hogy onnan ő nem jön ki élve. Én elvállaltam, hogy ápolom őt, még kokoska juhát-jugo húslevest is főztem neki. Három nap után magához tért, akkor elvittem magammal bevásárolni is. Egyszer csak azt veszem észre, hogy túlságosan is figyeli, mit veszek, már akartam is neki mondani: kapd ki a cserpákod! – ne kíváncsiskodj, de aztán nem szóltam, az ember ne sértsen meg egy havert. Visszamegyünk a kocsihoz, elköszön és otthagy, csak úgy porzott az út utána. Nagylaknál már kész jegyzékkel vártak a vámosok.

– Maga behozott 12 hosszú bőrt, 10 irhakabátot és így tovább.

– Kapjon a fejéhez, uram! – mondtam neki, vagyis hogy beszéljen velem rendesen, odaadtam neki a kulcsot, és megmutattam a tárcámat. – Nézze meg: nincs benne több pénz, mint amennyivel el kell számolnom, most beülök a presszóba, szóljanak, ha végeztek az ellenőrzéssel!

Jönnek két óra múlva, még a pótkereket is szétszedték, nem találtak semmit.

– Felbontjuk a kocsin a TIR-t – mondják, vagyis átvizsgálják a rakományt is.

– Ha akarják, tessék, de ezt rá kell vezetni a lapra, és meg is kell indokolni. Most mondd azt, hogy Komszomol!

Akkor elengedtek.

– És ha felbontják a plombát?

– Semmi baj, a cuccot már előreküldtem egy másik kocsival: 12 hosszú bőrt, 10 irhakabátot és így tovább.

Még meghallgatunk három-négy történetet arról, hogyan járt túl a fiú rendőrök, határőrök, főnökök eszén, aztán elköszönünk és visszasétálunk a parkolóba.

– Neked már volt bajod a vámmal? – kérdezem Horváthot.

– Egyszer, de akkor majdnem belebuktam. Olaszországból hoztam haza virágkötöző szalagot, tizenkét nagy spulnival, ott szinte ingyen adták, idehaza pedig 4 forint 50 fillérbe került egy méter. A vámos megtalálta:

– Húszezer forint fölött van az értéke. Tudod, hogy ez már bírósági ügy?

Kivert a verejték.

– Ne csináld velem: a lányom érettségizik, és csokrokat viszek szét mindenkinek, ehhez kérték a tanárnők. Engedj el.

– Nem tehetem. Lehet, hogy figyelnek minket, és én is lebukok.

– Nem lát minket senki, elfordítottam a tükröket is, hiába néznek – kinyitottam a táskám –, itt van minden, amit vettem, válassz a feleségednek azt, amit akarsz. Milyen színű haja van?

– Rendben van, de jegyezd meg, hogy még egyszer nem engedhetlek el!

Azóta én a hideg levest is megfújom.

Visszaérünk a parkolóba, meleg van a kocsiban, nehezen alszunk el, felszólok a felső ágyra.

– Mit gondolsz, Feri: mennyi igaz abból, amit ez a fiú mesélt?

– Két dologgal minden kamionos dicsekszik, először: a répájával, százszor is hallhatsz olyan történetet, hogy neki a kuplerájban sem kellett fizetni, olyan tüzesen csókolt, másodszor az otthoni személykocsija fogyasztásával vág fel: csak öt litert eszik százon!

– És tényleg annyit fogyaszt?

– Hogyne: szakadékban hátszéllel. Aztán vannak, akik inkább hazudnak, mint esznek; a Cápát ismered, de ő is csak kezdő lehetne a Rabló Robi mellett, ő egy disszidens sofőr, kint Olaszországban többször is találkoztam vele.

– Régebben hordtam magammal egy majmot is a lakókocsiban – mesélte egyszer –, de egy alkalommal elkezdte dobálni a százdollárosaimat kifelé az ablakon, akkor kirúgtam.

A másik története meg valahogy így szólt:

– Pakisztánban eltörött a kardántengelyem, mit csináljak? Kivágtam egy fát, és befaragtam a helyébe, lépésben, de el tudtam menni vele a határig.

Egyet tudott, azt viszont pontosan: mit hol érdemes csencselni!

Sietnünk nincs miért, másnap, vasárnap reggel sokáig alszunk, csak háromnegyed tizenegykor indulunk el Isztambul felé. Mikor kiállunk a parkolóhelyünkről, elborzadok, hogy mennyi szemetet hagyunk magunk mögött, igaz, nem tettek ki kukákat, ahová bedobhattuk volna. A kemping sarkában már kezdik összeszedni a hulladékot, teherautókra lapátolják fel.

– Na: Jallah! Gyerünk!

Isztambul 245 kilométerre fekszik, addig nem állhatunk meg, útközben egyetlen kamionparkolót sem engedélyeztek a hatóságok, még a műszaki hiba miatt megálló kocsikat is gyakran megbüntetik 4-5 ezer lírára. Nehéz volna megfejteni ennek az intézkedésnek az okát: vagy a kamionok biztonságát féltik, vagy nem akarnak lemondani a beszedhető parkolási díjakról. Horváth 70 kilométeres sebességre áll rá, de inkább 65-re.

– Még ebbe is beleköthetnek a „lengyel dohányárusok”!

– Kik azok?

– Hát a „Polis Trafik” – ez van kiírva a török közlekedési rendőrök kocsijára.

A külföldi kamionok csak ezen az egy kijelölt úton haladhatnak, mely Isztambulon túl kettéválik: az egyik ág fut Iraknak, a másik Iránnak. Ahogy a sofőrök mondják: letérni ott is tilos, egyrészt a közelben fekvő katonai táborok miatt, másrészt itt már végképp nem lehetne garantálni a sofőrök és a rakomány biztonságát. Itt már nem működik semmiféle hatóság, csak egy-egy földbe szúrt lófarkas zászló jelzi a vajda székhelyét, egyedül ő emel magának házat, minden alattvalója agyagkunyhóban él, eső után vas- vagy fahengerrel töreket préselnek a tetejére, úgy erősítgetik.

Edirne az első város, melyen áthaladunk, bámulom a főutca tábláit, Görögország kivételével eddig mindenütt megértettem a feliratokat, de a török szövegeket nincs mihez kössem, csak egy-egy nemzetközi megjelölést fejtek meg: Billiard Salon, Schweppes, Shell, egy rézlapba belevésték: „doktor” – de milyen doktor? Aztán utoljára megkönyörül rajtam egy tábla: „Good bye!” – és vége a városnak.

Az országút mentén sátrak: dinnyét, mintás fonott kosarakat, motorolajat kínálnak bennük. Az árusok egész nap, egész éjszaka ott ülnek a ponyva alatt, csak néha alszanak egy órát a kidobott szalmán, amely között valaha a dinnyét hozták. Vevő viszont sehol sem mutatkozik.

– Ha öreg lennék és milliomos – mondja Horváth –, minden időmet azzal tölteném, hogy a törököket bosszantanám.

– Hogy csinálnád?

– A létező legrosszabb helyen gyümölcsüzletet nyitnék – az biztos, hogy legalább húsz török gyümölcsárus mellém telepedne, és mind éhen halna.

A falvak egy-egy domboldalon felkapaszkodó házcsoportból állnak, többnyire öntött blokkokból építkeznek, ebből készül az alacsony kerítés is. Az udvarokon nem látni háziállatokat, csak vakaródzó, piszkos kutyákat. Az emberek vasárnapi tereferére gyűltek össze a nyilvános vízvezeték rézcsapjai körül.

Hidak ívelnek át kiszáradt folyómedrek fölött, ezen a vidéken már három-négy éve egyfolytában pusztít az aszály, a napraforgók satnyák maradtak, és lábon megbarnultak, mintha elégtek volna, senki sem tartja érdemesnek letörni a táblákat. A sötétbarna, megsült tányérok között alig-alig tűnik fel egy-egy sárga vagy zöldes folt. Erdő szinte sehol, csak a patakmedrek oldalában teng néhány égerfa, most értem meg, miért nem látni sehol fakerítéseket. De ezen a holdbéli tájon is folyik az élet, a kiégett, szeméttel teliszórt mezőkön barna arcú, bajuszos férfiak sietnek valahová.

Corlu után egy sárga jugoszláv kamion vesztegel lezárva az út mellett.

– Itt van már ez is mióta!

– Műszaki okokból?

– Akkor már rég hazavitték volna.

Mivel épp egy őrszobával szemben áll és egy országúti lámpa alatt, egyelőre még nem lopták szét, csak a farán hajlította el valaki a TIR táblát.

Isztambul előtt nyolcvan kilométerrel elérjük a tengert, megváltozik a táj: fehérre vagy sárgára festett üdülők, kempingek követik egymást. Az üzlet azonban itt sem vág be mindenkinek, néhány épület nem jutott tovább az alapoknál, bezárt belső négyszögüket már felverte a fű – Horváth meg is fogalmazza a szentenciát:

– Itt is elkezdenek mindent, de sohasem készül el semmi – éppúgy, mint otthon!

Kissé sarkított megállapítás, de lehet benne valami.

A török strandok különben furcsa képet nyújtanak: a nők alig-alig vetnek le magukról valamit, és a családok egymástól tisztes távolságot tartva külön fürdenek.

A vasárnapi idő ellenére sűrűsödik a forgalom, a sofőrök türelmetlenek, nehéz gépkocsik előznek meg minket, ha másképp nem megy; jobbról a felszántott laza padkán. Az út rendkívül tekergősen és hosszan vezet be a városba, már legalább húsz kilométerrel elhagytuk a bejáratot jelző táblát. Jobbról-balról kamionkempingeket is látunk: „FIRNAK”, „LONDRA”, „MEULANA” – így kívülről kevés bizalmat keltenek; zsúfoltak és koszosak, nekünk az utasítások szerint egyébként is be kell menni a vámplaccra.

Négy óra felé már a város központjában leállít minket egy rendőr; tört németséggel közli, hogy meccs van, itthon játszik a Besiktas, a török Fradi, csak hat óra után lesz szabad az út. Már öt-hat kamiont elterelt, mi is megadjuk magunkat a sorsunknak, és félrehúzódunk. Egy orvosi rendelő előtt veszteglünk, a vezetőfülkében olyan meleg van, hogy nem kapunk levegőt, de a kocsi mellett sem találunk árnyékot.

– Az istenit neki, mindig ránk süt a nap! Vasárnap van, mindenki lóg otthon, csak mi vagyunk kivetve a világból.

– Járnak vasalt nadrágban, én meg ebben a lomposban, de meghagyom, hogy ebben is temessenek el.

– Miért?

– Mert nincs éle, nem vágja el a koporsót.

– Nem akarlak riogatni titeket – mondja Horváth –, de én már álltam öt órát is egy meccs miatt. Lejtőn lefelé várakoztam behúzott kézifékkel, mire végre elengedtek, a pótkocsi hátsó kereke beragadt. Mindegy, így is el kellett menni, ütöttem magam, aztán már füstölt is a kerék, meg kellett állnom. Mit csináljak? Leengedtem a levegőt, akkor meg nem lehetett fékezni a pótkocsit, ide-oda csapódott, sokszor a járdaszegély dobta vissza. Akkor nem volt olyan meleg, mint most, rólam mégis csorgott a víz, mire beértem a parkolóba.

Hirtelen egy ütött-kopott személyautó fékez le előttünk csikorgó gumikkal, két férfi és egy nő ugrik ki belőle, három év körüli fuldokló gyereket hoznak, az anyja a nyelvét fogja, az apja pedig levegőt próbál fújni a szájába. Ütik-tépik az orvosi rendelő üvegezett ajtaját, de az meg se moccan, vasárnap nem tartanak ügyeletet, a jövevények bevágódnak a kocsiba és továbbhajtanak, mi szótlanul állunk, mind a hármunknak van gyereke.

Hat óra felé benépesedik az út, megindul a hazafelé tartó kocsik karavánja, oldalukon a Besiktas fekete-fehér zászlaja lobog, és hosszú ezüst girlandokat húznak maguk után. Mi épp az ellenkező irányba tartunk, a vámplaccot a stadion mellett alakították ki. Mire odaérünk, a tömeg már elvonult, az Inönü stadiont bezárták – mint a világ minden futballpályáját meccs után, ezt is elborítja a hulladék. Zacskós emberek szedik össze az eldobált üvegeket, egy sarokban szemetet égetnek, csípős füst száll fel. Két gyerek átmászik a kerítésen, ellop egy nézőtéri hullámtörőre feldrótozott transzparenst, aztán semmi sem mozdul a stadion környékén.

Lejelentkezünk az őrnél, beenged minket a vámparkolóba, alig néhány kamion lézeng itt, Horváth kiválaszthatja a legjobbnak látszó helyet; orral egy kőfal felé állunk meg olyan szögben, hogy reggel a felkelő nap a hátunk mögül emelkedjen fel, és ne süssön be a fülkébe. Ez a művelet a kamionos szaktudás része, a kezdőt onnan lehet megismerni, hogy úgy áll be a kocsijával, ahogy a cowboy köti be a lovát az ivó előtt.

Maga a parkoló egy nagyjából kör alakú katlan, az alja fel van betonozva, oldalán akácbokrok nőnek, melyeket a katlan felső peremén haladók teledobáltak szeméttel. Lent megreked a hőség és a hang, a meginduló vagy forduló kamionok dübörgése sokáig visszhangzik, és porfelhő száll fel utánuk. Mintegy gúnyolódásképpen néhányszáz méternyi távolságból idelátszik az isztambuli Hilton szálloda homlokzata.

Sietve lemászom a kocsiból – hátha csak ezt az egy estét töltjük itt –, próbálom felmérni a környezetet. Az egész katlanban egy épület áll, rajta nagy tábla hirdeti a szolgáltatásokat vegyes német-angol nyelven:

„DOLMABAHCE

DRIVERS – INN

IMBISS – DUSCHE

DUSCHE = 250 TL

WC = 20 TL”

Ragodics háborogva nézi a táblát.

– Húsz török lírát a WC-ért?! Hát én nem fogok fizetni.

– Tudod mit? – mondja neki Horváth a maga bursikóz modorában –, akkor krákogd fel és köpd ki!

Lesétálunk a Márvány-tenger partjára, meghallgatjuk a müezzin magnóra vett énekét, egy kocsmában megiszunk egy sört, de előttünk a hazafelé tartó autókaraván nyomában gomolyog a benzinfüst, becsap a kerthelyiségbe is, inkább visszamegyünk a vámplatz kantinjába, és ott sörözünk tovább. A teraszon ülünk le, a hangszóróból árad a tánczene.

– Rúgtál be már külföldön, de úgy igazán? – kérdezem Horváthot.

– Egyszer Svédországba mentem át egy lengyel hajón, a Kopernikuson, fenn az étkezőben összeakadtam egy disszidens magyarral, hogy ezekből mindenhova jut?! – megörültünk egymásnak, nekiláttunk sörözni, és ketten megittunk hat ládával.

– Hat ládával?

– Többet nem lehetett, mert már kötött ki a hajó. Gurulok le a hídon, benéz egy finánc, gyalázatosan józan volt, és aki nem ivott, az még egy sört is megérez, itt pedig, mondom, nem egy sörről volt szó.

– Trunk? – kérdezi a svéd finánc.

– Nem Trunk, hanem Horváth, egyébként nicht – mondom amúgy legényesen.

Elmegy, azt hittem, már megúsztam, mikor jön vissza a finánc, de harmadmagával; egyikük elkérte a slusszkulcsot, és kivitte a kamiont a parkolóba, a másik kettő leszondázott, majdnem felrobbant az üveg, akkor vért vettek, az is pozitív volt. Közölték velem, hogy letartóztatnak, mert a komphajó is a nagy északi átkelő út része, tilos lett volna italt fogyasztanom. Átvittek a börtönbe, le kellett adni a cipőmet és a ruhámat, kaptam pizsamát, papucsot, egy fogkefét, egy kis tasakban fogport, aztán betettek egy cellába.

Aludtam egy félórát, aztán felébredtem, egész éjszaka azon gondolkodtam, mihez kezdek majd otthon, ha kirúgtak, mert hogy ezért kirúgnak, az biztos. Másnap reggel jön egy rendőrbíróféle, egy környékbeli magyart hozott magával tolmácsnak.

– Nem akarok-e ügyvédet? – kérdezi.

– Nem akarok – úgysem tudtam volna megfizetni –, magam védekezem.

– Elismeri, hogy szeszt fogyasztott?

– Elismerem.

– Megbüntetem 500 koronára; ez az alapbüntetés, mert ha holnapután megérkezik Malmöből a vérminta elemzése, és magasabb százalékot mutatnak ki, mint a tegnap esti vizsgálat, akkor pótbüntetést is kivetek.

– De a vállalatomat nem értesíti?

– Nem, mi nem egy vállalattal állunk szemben, hanem egy vétkes sofőrrel.

És csakugyan a lakásomra küldték el a csekket, befizethettem forintban a büntetést. Utólag már sajnáltam, hogy ilyen hamar kiengedtek, mert valaki azt mondta, hogy a svéd törvények szerint minden fogolynak harminc nap után egy-egy fél napra hivatalból fizetnek egy nőt. Hát ez sajnos kimaradt. De nehogy azt hidd, hogy egyedül én csináltam ilyen botrányt mátósan.

Volt egy sofőr a vállalatnál, állítólag valaha az ÁVO-nál szolgált, téeszeket szervezett meg hasonlókat, aztán került át hozzánk. Ő is külföldi járatokat vitt. Egyszer kint Ausztriában részegen kiszállt a parkolóhelyről, és elindult szembe a forgalommal, letarolt vagy húsz személyautót, rögtön letartóztatták. Kimentek az ügyében tőlünk hivatalos emberek, de csak annyit csináltak, hogy elhozták haza a civil ruháját – mikor szabadlábra helyezték, ott állt egy gatyában. A papok vették magukhoz könyörületből, ellátták ruhával, étellel, de naponta kétszer misére kellett járnia.

– Hogy milyen szép zsoltárokat énekelgettem én ottan! – mondja nekem aztán.

– Ugyan, hogy nem törte a szádat a sok Internacionálé után.

(Később egy üzemi lapban megtaláltam egy hasonló eset hivatalos leírását is:

„B. László szeptember 14-én gumiáruval megrakott Rába kamionján Rijekába indult, szeptember 15-én leadta az árut, és szójalisztet vett fel. Vámolás után beállt a közeli parkolóba, mert úgy tudta, hogy részleges útzár miatt csak 18-án indulhat hazafelé. Kávét és konyakot ivott már, mikor egy rendőr közölte vele, hogy az útkorlátozás megszűnt, és kiutasította a parkoló területéről.

B. László levezetett a 370 kilométerre levő magyar határig, itt nem állt meg, hanem további 160 kilométert hajtott, Enyingnél parkolt le a zuhogó esőben. Megvacsorázott, megivott egy-két doboz sört, mikor észrevette, hogy nem a parkolóban áll, hanem egy buszmegállóban, úgy gondolta, továbbmegy a csárda előtti szabad térig, és ott tölti az éjszakát.

Hat-hét kilométerrel Enying után B. László elaludt, mire felébredt, a kocsi eleje már lekapott a burkolt útról, a vezetőfülke bal oldalával egy fának ütközött, a sofőr elájult. A pótkocsi az esőtől csúszós úton megfordult olyan erővel, hogy a gépes kocsit kirántotta az árokból, és orral visszafelé fordította. 100 mázsa szójaliszt kihullott és tönkrement. A sofőrt a helyszínen leszondázták, és 0,8 ezrelék fölötti alkoholtartalmat állapítottak meg nála. A kocsiban 15 ezer, a rakományban 120 ezer forintnyi kár keletkezett.”)

Éjfél körül fekszünk le, de éjjel kettőkor felriaszt az üvöltő zene, mezítláb lemászom a kocsiból, és szólok a pincérnek, hogy vegyék halkabbra, lecsavarják, aztán amikor a hátamat látják, újra felerősítik. Rájövök, hogy én itt nem nyerhetek, másnap éjszaka ugyanígy üvölt a zene, de én már veszteg maradok.

Reggel vándorárusok ébresztenek fel minket, az egyik falvédőket cipel a karján „művészi” oroszlán- és mecsetdíszítésekkel, a másik kék sportszatyorból rövid ujjú ingeket árul. Egy harmadik megáll a kocsinknál, és felszól nekem:

– Aga, vegyél harisnyát!

– Nem kell.

Nem látom, hogy bárki is vásárolna tőlük, insallah, az idő mindenesetre jobban múlik.

Jön egy céltaxi, felszedi a sofőröket, és elviszi a speditőrirodákba jelentkezni, az én két társam is bemegy, leadják a papírokat. A speditőr azt ígérte, hogy délután 2 óra felé kilátogat a vámplatzra, levámoltat minket, aztán mehetünk tovább.

Most már nyugodtan megreggelizünk, figyelem Ragodicsot: főtt ételt melegített magának, a szalvétára hullott morzsákat belerázza a főzelékbe, a maradék kenyeret pedig félrerakja, hazaviszi ezer kilométerre a malacainak.

Egy peklaros sofőr – a Peklarról egyelőre csak annyit tudok, hogy egy osztrák cég, mely magyar sofőrökkel dolgozik – körbejárja a volános kamionokat, bolgár üzemanyagjegyeket akar venni. Eltelik egy kis idő, amíg megértem, mi az üzlet ebben neki. A bolgár határon a volánosok válthatnak üzemanyag-vásárlásra jogosító leva-csekket, neki mint egy osztrák cég alkalmazottjának valutában kellene fizetni a kútnál 100 liter olajért mondjuk 100 márkát, a volános sofőröktől viszont ötven márkáért kap ugyanakkora mennyiségre szóló utalványt.

– És ötven márkáért képes így égetni magát ez a sofőr? – kérdezem Horváthtól.

– Először is sokszor ötven márkáról van szó, másodszor meg ne hidd azt, hogy valami nagy lovagok akadnak a kamionsofőrök között. Kint Nyugat-Németországban úgy szoktak alkatrészeket vásárolni, hogy a pali bemegy a bontóba, és kidobál mindenféle szükséges alkatrészt a kerítésen túli fűbe, aztán a forma kedvéért vesz két márkáért egy szivargyújtót és kijön. Este aztán visszasettenkedik, négykézlábra áll, mert a bontótelepek környékét elég jól megvilágítják, mászkál a fűben, és összeszedi, amit napközben kidobált.

Újabb árus jön, török farmernadrágot kínál 6000 líráért, Horváth ígér 2000-et, az árus fölfelé mutat, jelezve, hogy a sofőr napszúrást kapott. Horváthnak a nadrágról is eszébe jut egy történet:

– Volt egy sofőr, az folyton fázott, végül azt találta ki, hogy az egész nadrágját átitatta dinnyelével. Mutatja nekem:

– Nézd meg: olyan, mint a bőr!

Az igaz, de amerre járt, a legyek csapatostul mentek utána.

A török speditőr persze nem jött ki a megbeszélt kétórai találkozóra, de mit tehetünk? Fekszünk a kocsiban és várunk, Ragodics viszont fel-alá járkál, Horváth felkönyököl és nézi.

– Bent van a gyutacs a seggiben, ideges.

Aztán elunom én is a fekvést, nekidőlök a kamion oldalának, és bámulok; a parkoló éli a szokásos életét. Lelkiismeretesebb pilóták ablakot mosnak, egy török sofőr hozott a gyerekének egy kisméretű sebváltós kerékpárt Németországból, most ő maga ül rá, és körbe-körbe karikázik. Egy másik kamionos a családjával járja az utat, ebéd után lefeküdt szemüveges cumpflis feleségével, behúzták a függönyöket a fülkén, a három év körüli kislányukat pedig kirakták játszani, a gyerek körbeforog, talál egy törött bergmanncsövet, azzal felveri a port, aztán időnként a szájába veszi és lenyalja. Mikor ezzel betelik, a sarkát lemélyesztve pörög maga körül, közben a téglakerítésen túlról gyerekhangot hall, felkapja a fejét, és elindul a hang irányába, aztán a falnál megtorpan. Egy árus jön, kerekes kocsiján sült kukoricát árul, Ragodics nekiáll lecsót főzni, úgy látszik, már rothad a paradicsom a ládájában.

Úgy unom magam, hogy a gyomrom összehúzódik. Átkozom magam, amiért belefogtam az egész kamionos könyvbe, minek kezdek mindig olyan munkába, amely az erőm utolsó maradékát is kizsigereli?! Minden idegesít, újra és újra elkeseredem azon, hogy a kocsi lépcsőjén nem ér le könnyen a lábam a földig, hanem erősen ki kell nyújtanom, ha le akarok lépni.

– Ex Turcia nulla redemptio! Törökországból nincs visszatérés! – mormolom magamban Mária Terézia válaszát Mikes Kelemen hazabocsáttatásért könyörgő levelére.

Estefelé váratlanul megélénkül a parkoló, most érkeznek meg Jugoszlávia felől azok a kamionok, melyeket feltartott a hétvégi forgalomkorlátozás. Már besötétedett, a kocsik lassan, sok kormányforgatással, ide-oda tolatással állnak be, egy talpalatnyi hely nem marad szabadon a vámplatzon, az embernek az az érzése, hogy azok a kamionok, melyek a sarokba szorultak, soha többé nem tudják elhagyni majd a parkolót.

A dübörgésben, porban, terjengő olajszagban a parkoló vendéglője a béke és az örömök szigetének tűnik fel, a kis teraszon minden asztal foglalt, a sofőrök sült vagy rizses húst esznek nagy salátákkal, török vagy német sört isznak hozzá. Középen egy német csoport ül, a centrumban egy fiatal sofőr foglal helyet, olyan kövér, hogy csak két egymás mellé tolt hokedlire tudja letenni a fenekét.

A most érkezett magyar kamionosok a terasz alacsony kerítése mellé telepednek le, ők is esznek-isznak, pénzt cserélnek egymás között: török lírát nyugatnémet márkára, görög drachmára, ahogy az útirányuk megkívánja, boldogan, teli szájjal fecsegnek a hosszú és fárasztó nap után. Az egyik rá akar gyújtani, a társához fordul:

– Adj egy szál gyufát.

– Ezt már ismerjük: előbb gyufát kérsz, aztán kávét, aztán generátort, aztán befáslizod a lábad, hogy rakjuk le helyetted a kocsidat.

Új sofőr érkezik, beszámol arról, hogy Isztambul előtt egy magyar kamionost baleset ért.

– Ilyenkor mi történik? – kérdezem.

Töprengve néznek egymásra: ki feleljen? Végül egy ötven körüli, szemüveges, de divatosan hosszú hajat viselő sofőr szólal meg:

– A török utakon eleve te vagy a vesztes, mert a rendőrök abból indulnak ki, hogy az egész baleset nem történt volna meg, ha te nem jársz arrafelé. Miért nem maradsz otthon, hogy Allah rogyasztaná rád az eget!

Hogy valaki elkezdte, mások is átveszik a szót.

– Egyszer egy török fiú felugrott egy magyar kamion lépcsőjére tarhálni – ez itt nagy divat –, rosszul számította ki a lendületét és hanyatt esett, a menetirány szerinti bal sávban épp jött egy másik kamion, és halálra gázolta. A család kihívta a rendőrséget: a fiú azért halt meg, mert a magyar kamionos megütötte és lelökte! Az orvos megvizsgálja: a magyar nem lehetett hibás, mert a holttestnek a feléje forduló oldalán egy karcolás sem látszik, a mi sofőrünk elmehetett. A család nem akarta ennyiben hagyni, megtanácskozták az ügyet, aztán felvitték a halott gyereket az emeletre, és ledobták úgy, hogy az ép oldalán is legyenek sérülései, aztán megint kihívták a rendőrséget. A járőr újra helyszínelt, és megállapította a magyar kamionos bűnösségét, szerencsére az már túljárt a határon, de azóta nem jöhet be Törökországba, mert azonnal lecsuknák.

– Vagy valaki a fiú családjából elvágná a nyakát. Nem kártérítést szoktak kérni, hanem azt, hogy adják ki nekik a gázolót, majd ők ítélkeznek.

– Akad viszont olyan eset is, mikor egy bűnöst mosnak ki. Pár éve történt, hogy egy hungarocamionos valamilyen kátrányfőző gépet vitt, persze hajtott, ahogy a csövön kifért, mert az országúton az a törvény, hogy aki hamarabb ér, az többet alszik. A kátrányfőző rosszul volt rögzítve, egy kanyarban megindult, és átesett a túloldalra, pont egy traktoros ölébe, az ott rögtön meg is halt. A srác meg tudta kenni a rendőrt, és egy olyan jegyzőkönyvet vettek fel, hogy a traktoros volt a hibás, mert túl gyorsan hajtott, tudniillik ha lassabban megy, nem ér oda, és nincs semmi baj.

– Vannak olyan típusok, akik vonzzák a bajt?

– Típusok talán nincsenek, de akadnak született „pechvogelek”. Egy sofőr az első útján megbukott 28 ezer forint készpénzzel, megbüntették, kapott még egy fél év „kispadot”, garázsszolgálatot is. Bent a garázsban egyszer szabálytalanul szembejött a fékpályán, észrevették, rávertek még egy fél évet. Végre nagy nehezen kiengedték újra fuvarba, és itt Törökországban az első lejtőn eltörte a lábát. Gipszelt lábbal is tovább vezetett.

– Az volt a bűnös, aki továbbengedte! – szól közbe valaki.

– Ne szólj közbe, mert balmenetet vágok a farkadra, és jobbmenetes anyát tekerek fel rá. Szóval tovább vezetett, elgázolt két fiút, mind a kettő meghalt. Azonnal börtönbe vágták, a Hungarocamion csak nehéz pénzekért tudta kiváltani.

– Sok rosszat lehet mondani a cégre, de azt el kell ismerni, hogy nem hagyja cserben az embereit: kiváltotta őket az iraki nagy whiskycsempészésből is – került, amibe került –, és szöktetett meg letartóztatott sofőröket Malév géppel hajózó szerelői ruhában vagy kamionnal – lepecsételt ajtó mögött. Itthon aztán elszámolnak az illetőkkel, de hát ez természetes is.

– Visszatérve erre a sofőrre, aki elgázolt két fiút; nem akart hazajönni, mert attól félt, hogy a papír, amivel elengedték, nem elég jó, nem menti fel az itthoni következmények alól, elbocsátják, és talán fel is jelentik. Aztán kiderült, hogy a török gyerekek apja vérbosszúval fenyegetődzik, akkor végre elszánta magát, hogy hazajöjjön, de itthon meg kórházba került, mert a gipszkötés alatt elrothadt a lába. Isten tudja, mennyit kínlódott, csak mostanában kezdte újra a munkát.

És megint eltelt egy nap, asztalt bontunk. Meleg az éjszaka, de Horváth a tolvajok ellen zárva tart ajtót-ablakot, megizzadok, éjfél után fölkelek, és elmegyek zuhanyozni. Megdöbbenve látom, hogy a zuhanyozó előterében a betonozott padlón ott alszanak felöltözve a Drivers Inn pincérgyerekei.

Reggel arra ébredek, hogy egy öreg posztó egyenruhás őr rendezgeti az éjszaka beállt kamionokat. Számuk egyelőre nem fogy; reggel nyolc és tíz óra között nem lehet kilépni a platzról, mert zavarná a közeli utcákon zajló személyforgalmat, később is csak egy-két osztrák kocsi megy el, ők talán még a múlt héten levámoltak.

Horváthék most is beülnek a céltaxiba, bemennek a speditőrhöz, ugyanazzal az ígérettel térnek vissza, mint tegnap: a cég képviselője ma két óra felé tiszteletét teszi nálunk.

– A speditőrt nem terheli semmiféle kötelezettség?

– De, például a „Grad”, mely a Peklar fuvarjait szervezi, kötött egy megállapodást a nagyobb török cégekkel, hogy ha a kamion két napnál többet vesztegel lerakatlanul, akkor napi 400 márkát kell fizetni utána.

– És ha mondjuk egy volános kocsiját nem rakják ki?

– Ő tartsa a száját, örüljön, hagy egyáltalán kapott fuvart, mert például a bolgárok olyan ajánlatot tesznek, hogy harminc százalékkal olcsóbban megcsinálják, mint mi.

– Ők hogy tudják ilyen olcsón elvállalni?

– Sokkal magasabb állami támogatást kapnak.

A dolog lényege: várni kell továbbra is, sétára indulok a kamionok közti szűk utcában, ide egyelőre nem süt be a nap. Egy peklaros sofőr leszól.

– Akarsz egy jó magyar kávét? Lépj fel.

Felmászok a Volvo sofőrfülkéjébe, újra megcsodálom, hogy milyen úri hely a Rábához képest. Míg fő a kávé, kapok egy pohár jégbe hűtött Metaxa konyakot, azt szopogatom.

– Szegények vagyunk, de jól élünk – mondja elégedetten a sofőr.

– Tulajdonképpen mit jelent az, hogy Peklar? Milyen cég ez?

– De nem írod meg?

– Hogy képzeled?!

– Szóval ez a cég valaha az osztrák Peklar család tulajdonába tartozott. A család feje, ha jól tudom, Alois Peklarnak hívták, indította el annak idején a „Mozart Express” járatait, amelyen Bécsből elindulva egészen Párizsig szállították a teherárukat, sőt később Angliába is vittek fuvarokat – mikor az még nagy dolognak számított.

Peklar bátyánk nem tartott nagy személyzetet: a felesége segített neki meg a lánya. Mikor az öreg Peklarék már benne jártak a korban, és a lányuk is férjhez ment, egyszerűen nem volt, aki tovább vigye a boltot. Az öreg Peklar végrehajtott egy nagy pénzügyi manővert, levitte az egész vállalat értékét formailag a nullára, és bejelentette az unalmast. Akkor jött a Hungarocamion, és 1 schillingért megvette az egész vállalatot.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, ahogy mondom: egy schillingért! Persze át kellett vállalni minden adósságot, amik állítólag 12 millió schilling fölött jártak és más egyéb terheket is. Ezentúl mi csináltuk tovább az ipart a régi Peklar firmával.

– Megéri?

– Én nem látok bele a könyvekbe, de gondold meg: elméletileg osztrák cégnek számítunk, az ő tarifájuk szerint vállalunk fuvart, úgy is adózunk, a nyereséget meg gondolom, hazamentik valahogy. Egyébként nemcsak egy ilyen cég van: félig-meddig magyar érdekeltség a Bautrans, a Bicotrans – hogy nehezebben lehessen kitalálni, piros-fehér-zöld szalag van festve rá, Olaszországban az Eurocar és így tovább lehetne sorolni. A vezetők mind magyarok…

– Úgy érted, hogy magyar állampolgárok is?

– Úgy. A Hungarocamion a legjobb sofőreit küldi ki ide, és igyekszik tartani is a színvonalat. Létezik egy olyan mondás, hogy: „Ha a Peklarnál baj van egy kamionnal, megy a szemétbe, ha baj van a sofőrrel, megy vissza a Hungarocamionhoz!”

– Csak magyar sofőrök dolgoznak a cégnél?

– Nem, kell tartanunk néhány osztrák pilótát is. Nemcsak a forma kedvéért, de befuthat mondjuk egy szaúd-arábiai fuvar is, márpedig oda nem engednek be olyan sofőrt, aki egy kommunista ország állampolgára.

Egyébként minden úgy folyik nálunk, mint egy szabályos osztrák cégnél, a múltkor például az illetékesek közölték velünk, hogy Ausztriában minden munkás szervezett dolgozó kell hogy legyen, a Peklar magyar sofőrei is, holnap délig vagy belépünk a szakszervezetbe, vagy nem dolgozhatunk tovább. Mindenki tudta, hogy egy sárga szakszervezetről van szó, ide lépjek be én, a harminc éve kommunista párttag és a többi hozzám hasonló? Mit csináljunk? Beszéltünk Pesttel, a főnökök úgy döntöttek, hogy csatlakozzunk nyugodtan.

– Egy sofőr a Peklarnál jobban megtalálja a számítását, mint a Hungarocamionnál?

– Jobban. A napidíjunkat mindig schillingben vagy nyugatnémet márkában kapjuk meg, otthon Magyarországon is. Nagyobb vámkedvezményünk van, nincs limitálva, mint a többi kamionosnak.

– Tudtok manipulálni az üzemanyaggal is?

– Miből gondolod?

– Láttam, hogy vásároltátok a bolgár jegyeket.

– Ez ritkán fordul elő, megszorulhatott a kolléga, mert Bécsben a Mexicoplatzon megvesszük a levát 5-6 schillingért, és mindig találunk nagyvonalú benzinkutast, akivel lehet beszélni. Nézd, szóval a lényeget tekintve mi tankolhatnánk DKW kártyára is, de inkább készpénzben adják ide nekünk az üzemanyagköltségeket. A vállalat mindenképpen jól jár: ha egy liter olaj Bécsben mondjuk tíz schillingbe kerül, mi kapunk rá ötöt, oldjuk meg annyiból.

– Mennyit tesz ki ez az összeg havonta?

– Mondjuk 12 ezer schillinget – ebből 7-8 ezret meg lehet spórolni.

– Hogy?

– Otthon mindegyikünknek van kutas haverunk, odaállunk hozzá hajnalban, és felveszünk nála 1500 liter fűtőolajat, azt töltjük a tankba útközben.

– És ezt tudják a főnökeitek?

– Pontosan, ezért is nem emelik fel a napidíjunkat.

A kávészagra felkéretődzik egy másik peklaros sofőr a vezetőülésbe, a harmadik-negyedik is előkerül, hallgatják a beszélgetésünket, sőt közbe is szólnak.

– Ne csak a bónit meséld, hanem mondd meg azt is, hogy az egyik lábunk a börtönben van, a másik a temetőben. Az olyan esetekről miért hallgatsz, mikor 27 tonna robbanóanyagot kellett vinnünk az NSZK-ból Izmirbe, veszélyes és tilos szállítmány volt, ráadásul még túlsúlyos is.

– Nincsenek engedélyeink, úgy kell átlopni magunkat a határokon. Ha megspórolunk például egy jugoszláv engedélyt, 50 márka jutalmat kapunk. El tudod fogadni normális dolognak, hogy ilyesmire ösztönözzék a sofőröket?!

– És ez az 50 márka sem tiszta haszon, mert a határ valamelyik oldalán le kell adnunk egy üveg konyakot – és áradnak tovább a panaszok.

– És erre a szakmára rámegy a családi életünk is. Azt a táviratot, ami a határon szokott várni minket, hogy ne menjünk haza, hanem rakodjunk meg, és forduljunk vissza, a sofőrök „válóok”-táviratnak hívják. Itt a Peklarnál a sofőrök 80 százaléka elvált ember, és tudod, hogy minden válás anyagi csődöt jelent.

– Rajtatok megy tönkre a házasság vagy az asszonyon?

– Kamionos ritkán lép le más nő miatt, a mi szakmánkban kell az erős hátország, de ezt már biztos mondták neked.

A társaság legfiatalabb tagja szól közbe.

– Nekünk két személykocsink volt otthon: az asszonynak egy Skoda, nekem egy Zsiguli. Én a magamét bent szoktam hagyni a telepen, hogy ne kelljen taxival hazajönni, meg a cuccot is egyszerűbb átrakni. Egyszer megérkezek egy fuvarból éjjel háromkor, beállok a Zsigával a garázsunkba, ahogy jövök ki, a szűk helyen hozzáérek a feleségem Skodájához, a kipufogó csöve megsüti a lábamat. Felmegyek a lakásba, az asszony alszik, felköltöm egy puszival.

– Mikor jöttél haza? – kérdezem tőle.

– Á, még este nyolckor.

– Nyolckor? És most, negyed négykor még forró a kipufogó? Beszéljük csak meg ezt az ügyet.

Elváltunk békében, megállapodtunk, hogy fizetem a gyerektartást, és ruházom is a gyereket.

„Túl szép a menyasszony”, nem akarok belenyugodni abba, hogy csak az asszonyok miatt borulnak fel a kamionosházasságok.

– Nektek több pénzetek van az átlagnál, külföldi holmikhoz is könnyebben hozzájuttok, tehát az átlagnál jobb esélyeitek vannak a nőknél, nem tudom elképzelni, hogy csupa szent jött volna itt össze.

– Nézd: egy vics nőért az ember nem hagyja ott a feleségét, egy komolyabb nagyságát pedig vinni kellene ide-oda: színházba, szórakozni, és hogy tudnánk járni velük, ha a feleségünkkel sincs időnk programokat csinálni?

Egy tekintélyes öreg sofőr, aki eddig szótlanul hallgatta a történeteket, most megrázza a fejét:

– Gyerekek, ha kérdeznek titeket, vagy ne válaszoljatok, vagy mondjátok meg az igazat, mert az is lop, aki bizalmat lop. Az az igazság, hogy aki nagyon akar, az talál időt a randevúra. Soha senkivel nem fordult még elő, hogy egy nappal korábban indult el, és egy nappal később érkezett meg, mint a valóságban?

Nincs válasz, a sofőr folytatja:

– És egy kamionos hozhat a barátnőjének egy aranyláncot, de még egy bundát is, mert otthon nincsenek tisztában azzal, hogy pontosan mennyit keres. A nők meg?! Rákóczi azt mondta, mikor arról panaszkodtak neki, hogy Kassán a német zsoldosok megizélik a lányokat:

„– Megáll az a tyúk, ha elég díszes a kakas!”

– Vagy ha elég díszt hoz magával. Figyeld meg, hogy a vállalati központban melyik irodista nő visel vastag aranyláncot vagy karkötőt – annak majdnem biztos, hogy egy kamionos udvarol. Ha végigmész a folyosón, azt is megmondhatod, hogy ezt a nőt a „C + A”-ból öltözteti a palija, ezt meg egy olasz butikból.

Vézna török gyerek jön oda hozzánk, egy nyakába akasztott ládában hozza a cipőpucoló felszerelését, a gyereket hatévesnek nézem, de kiderült, hogy már tíz is elmúlt. Ötven líráért pucol vagy cigarettáért, akad olyan kamionos, aki „bérletet váltott” nála, négy alkalom után ad egy doboz cigarettát. Szorgalmas, igyekvő fiú, a munkája mellett rendesen jár iskolába is, egyszer kihozta a bizonyítványát is a vámplatzra, megmutatta a sofőröknek, hogy jeles tanuló. Az egyik kamionos bólogatva nézi a kis törököt:

– Az én fiam 12 éves, de még a saját cipőjét sem tudja kifényesíteni.

– Látnád a gyerekeket az iráni határon: csempésznek, ide-oda járnak az árukkal, török vagy iráni pénzt váltanak át, német márkára és fordítva is, ha kell, fejben számolnak ki minden tételt, és olyan pontosan, hogy ha utánaszámolsz, a gép is ugyanazt az eredményt adja.

Ilyen beszélgetésekkel múlik az idő. Horváthék továbbra is minden reggel bemennek a speditőrhöz, aki az életére esküdözik, hogy ma aztán már biztos kijön, aztán a színét sem látjuk, pedig napközben többször is rátelefonálunk, emlékeztetve az ígéretére. Valamiért nem érdeke, hogy lepakoltasson minket, talán a rendelő is késlekedik, vagy raktározási gondjai lehetnek.

– Ha mást nem is, de várni megtanul az ember ebben a szakmában. Én negyven napot álltam egyfolytában lefoglalt kocsival, mert egy magyar vállalat már tíz éve működött Törökországban, és még egy fillér adót sem fizetett. És ennek pont akkor kellett kiderülnie, mikor én mentem hozzájuk fuvarba.

– Én Bécsből vittem egy pótosra való holmit Lataliába – ez egy szíriai város – Ali Ahmednek. Így adta meg a címet a kereskedelmi osztály. Megérkezem, kiderült, hogy ötvenezer Ali Ahmed él a városban, ki kellett nyomozni, melyik települt haza mostanában Bécsből, 41 napig álltam ott, amíg sikerült megtalálnom.

– De a csúcs mégiscsak az „Askalei Papp József”! Jóska fenn Askalénál a török hegyekben lerobbant, és hosszú-hosszú ideig nem kapott mentést, a kocsiját pedig nem hagyhatta ott. Bevette magát egy hegyi barlangba, és ott élt, deszkából ácsolt magának ajtót, ágyat, a rendőrségnek is imponált, ők hordtak fel neki ennivalót.

– Meddig élt ott?

– Három hónapig, aztán átadta a barlangot egy disszidens családnak, azok laktak benne tovább.

Hiába sorolják fel ezeket a kitartásra biztató példákat, én már kezdek egy kissé nyugtalan lenni. Az már egyre valószínűbb, hogy nem jutok tovább Isztambulnál, sőt sokáig itt sem maradhatok. Útlevelembe Pesten turista-átutazóvízumot nyomtak bele, ami hat nap törökországi tartózkodást tesz lehetővé, ehhez kis jóindulattal még hozzá lehet számítani a belépés és a kilépés napját, de a hét végén mindenképpen el kell hagynom az országot. Teszek még egy kísérletet, bemegyek a magyar konzulátusra, ott közlik velem, hogy meg lehet ugyan próbálni, de a törökök nem szívesen hosszabbítanak meg átutazóvízumot, a hangsúlyból megértem, hogy kár erőltetni az ügyet, elkezdhetek készülődni a visszaútra.

Az egész látogatásból annyi közvetlen haszon adódik, hogy a konzulátus egyik munkatársa kivisz kocsival a bazárba. Minden parkolóhelyet zsúfolásig elleptek az autók, nincs hol megállni. A diplomata felém fordul:

– Bedobunk egy trükköt. Megállunk egy tilos helyen, te ne lépj ki rögtön a kocsiból, én majd kiszállok, kinyitom az ajtódat, és mélyen meghajolok előtted, ebből a törökök látják majd, hogy valami nagykutya jött vásárolni, és itt hagyhatjuk a kocsit a tilosban.

A trükk bejön, a rendőrök elcsodálkoznak ugyan kopott és megnyúlt pulóveremen, de úgy látszik, már ők is hallottak különc, lezserül öltözködő milliomosokról, mert nem szólnak. Elindulunk befelé a bazárba, én már jártam itt valaha, és irtózom a színjátékoktól, melyeket az árusok és vevők bonyolítanak le a számtalan üzletben és a közlekedőfolyosókon. Megvenném nagyobbik lányomnak a kabátot már az első üzletben, de a kísérőm figyelmeztet:

– Vigyázz a vásárlásnál, ne vegyél ragasztott bundát!

– Annak mi baja van?

– A birka hónalja kopasz és ráncos, ezt ki szokták vágni, és beragasztanak a helyére egy másik darabot.

Kiválasztok egyet, és már menekülnék is, de a kísérőm kedvéért be kell menni egy aranyboltba is. Az ékszerész csókkal köszönti a magyar diplomatát, feltehetőleg már járt itt egyszer-kétszer. Meglep, hogy a kereskedő milyen folyamatosan beszél magyarul, kérdezgetem a szakmáról:

– Mikor kezdted?

– Hatéves koromban.

– Kié az üzlet?

– A családé. Itt idegeneket nem lehet alkalmazni, mert nagyon könnyű sokat lopni.

Közben egy autóbusz-rakomány magyar turista zúdul be az ajtón. Egyik sem mondja ki, de mind úgy van tájékozódva, hogy itt szinte ingyen lehet aranyat vásárolni, mikor kiderült, hogy itt is ára van mindennek, elhúzzák a szájukat.

– Azt mondták Józsiék, hogy itt teát is adnak!

Kimenőben egy férfi harsogva meséli:

– Á, csaló népség ez! Az egyik barátom odaadott egy töröknek egy százdollárost, hogy váltsa fel, az nem váltotta fel, de egy olyan százdollárost akart neki visszaadni, hogy az egydollárosra két nulla volt ráragasztva.

A fiatal török ékszerész minden szót megértett, de egy arcvonása sem rezzen, én is úgy teszek, mintha nem hallottam volna semmit, kérdezősködök tovább:

– A kamionosok milyen vevők?

– Általában jók, de bizalmatlanok: a kulcsukkal belülről megdörzsölik a gyűrűt, van, aki szemcsöppentő fiolában hozza magával a királyvizet, és ellenőrzi, hogy az áru valódi aranyból készült-e. Van, aki megvesz egyszerre egy kiló aranyat láncokban, itt hátul a raktárunkban kötözte fel dróttal a derekára. Mostanában többen vásárolnak, azt hallom, otthon nem kérdezik tőlük, honnan vették és miből, ha beviszik az átvevőhelyre. Karácsony táján rendelésre visznek magyar ékszerboltokba láncokat vagy fülbevalókat. Fazontól függően a 18 karátos arany grammjáért 960-1050 forintot kapnak, azt hiszem, jó bolt nekik.

– Tudod, mi a jó bolt most? – kérdezi a diplomata. – A forint. Itt a bazárban kapnak egy márkáért 28 forintot – és az tiszta pénz, nem kell hozzá passzer, otthon rögtön be lehet fektetni.

Ez így nagyon csábítóan hangzik, de mikor a sofőröktől érdeklődöm utána, kiderül, hogy korántsem ilyen egyszerű az ügy.

– A magyar vámosok mindennél érzékenyebbek arra, ha valaki a forinttal próbál manipulálni. Például H. főhadnagy direkt erre állt be, „forintvadász”-nak hívják. Ez a H. egy „lélektani fazon”, a határon kiválaszt magának egy sofőrt és beül hozzá:

– Kínáljon már meg egy cigarettával! – mondja, pedig nem is dohányzik, csak látni akarja: remeg-e a sofőr keze, amíg előkeresi a dobozt. – És tüzet nem ad? – ez még bonyolultabb munka. H. már látja, hogy itt valami bűzlik, csak ennyit kérdez.

– Forint van?

– Nincs.

– Na jó, akkor megkérdezem még egyszer, és figyelmeztetem, ha mégis találok, elkobzom az útlevelét, és bírósági eljárást kezdeményezek ön ellen. Így sincs forint?

– Így sincs.

– Szálljon ki, szigorított vámvizsgálatot tartunk.

H. beleszagol a levegőbe, csak úgy fél orrlyukkal, mint a nyomozókutyák – hogy tudja ezt csinálni, teljességgel felfoghatatlan –, és mindig megtalálja a forintot a leragasztott gumiszőnyeg alatt, sőt a kávézaccba elrejtve is. És a forint az abszolút lebukás, mert egy videókészüléknél vitatkozhatsz az összegen, hogy te ezt árleszállításon vásároltad majdnem ingyen, de húszezer forint az pont húszezer forint.

Egy sofőr csendesen mosolyog.

– Egyszer azért H. mellett is vittek el forintot.

– Kicsoda? Te?

– Nem éppen én, de segítettem az illetőnek. Sopronnál jövünk befelé, egyszer csak odalép hozzám a „Zsidó” Béla, és mutatja, hogy a nyakán a kötél:

– Lacikám, hoztam be húszezer forintot, és itt van H.!

– Hogy lehettél ilyen hülye?

– Nem tudtam…

– A kamionosszakmában három dolog nem létezik: a „nem tudtam”, az „azt hittem” meg az „elfelejtettem”!

– Segíts nekem.

– Segítek, de csak a három gyereked miatt. Add ide a pénzt, és add ide az ékedet.

Tudniillik Sopronnál az országban befelé lejt az út, kitámasztva szoktunk megállni. Letettem a pénzt a földre, ráraktam az éket.

– Na most állj rá kerékkel.

„Zsidó” Béla rá is gurult a kocsival, H. odajött, bele is szagolt a levegőbe, de ezt a pénzt ő sem találta meg.

A bazárból visszatérve megkeresem Horváthékat, még mindig nem jelentkezett a speditőr, most már biztos, hogy a hét végén sem tudnak hazamenni. Más megoldást kell keresnem, a peklarosok kint ülnek a vendéglő teraszán, odacsapódom hozzájuk, és megkérdezem, elvinnének-e haza. Öten is vállalják, egyiküket előlegben meg akarom hívni egy üveg sörre, de ő elhárítja, és maga rendel mind a kettőnknek. Nyugodt, higgadt ember, az idősebb gárdához tartozik.

– Általában hogy kerültetek a kamionos pályára?

Nevet.

– A legtöbben vidékiek vagyunk, azt szokták mondani: elaludtunk a vonaton, és felhozott minket Pestre. Én is véletlenül csapódtam ide. 1966-ban a 12-es buszon dolgoztam, és láttam, hogy egy férfi szalad a kocsi után, kinyitottam az ajtót és felvettem, a Hungarocamion egyik vezetője volt.

– Te mit keresel itt? – kérdezte tőlem, valaha együtt dolgoztunk.

– Látod, buszvezető vagyok.

– Miért nem jössz át hozzánk a HC-hoz?

– Minek mennék?

– Már itt vannak a régiek mind - és kezdi sorolni a közös ismerősöket.

– Jól van, majd gondolkodom rajta.

A szabadnapomon kimentem a Ceglédi útra, a Központba, valaha Balkán utcának hívták, de a fejesek ezt valamiért restellték, rögtön elkaptak, és kezdtek vizsgáztatni. Saroktolatást kellett bemutatni tükörből – ez egy autóbuszsofőr számára smafu, ráadásul kiderült, hogy épp a régi garázsmesterem vizsgáztat. Inkább abból adódtak a problémák, hogy a Busz nehezen engedett el, hiszen még az apám is 32 évet nyomott le a vállalatnál. Mikor felvettek a HC-hoz, kitört még egy kisebb zűr: én sváb vagyok, Heilbronnban most is élnek kitelepített rokonaim, nem akarták megadni az útlevelet, aztán ez is elsimult. Gondoltam: lehúzok 3-4 évet, anyagilag összeszedem magam és lelépek, aztán megtetszett, és már húsz éve itt vagyok.

– Meddig maradsz még?

– Az alapelv, hogy legkésőbb hatvanéves korban el kell menni nyugdíjba, de ha kifogsz valahol egy kényelmes bulit, akkor még hamarabb. Gondold meg: egy normális ember reggel 6-tól délután 2-ig van stressz alatt, mi két hétig egyfolytában, és ha elmegyünk mondjuk Bagdadig, esetleg tavaszt, nyarat, telet el kell viselnünk útközben, nem tudhatjuk, hol kopott meg a szervezetünk annyira, hogy egy kis terheléstől is kibukunk már.

Én talán elmondhatom, hogy vigyáztam magamra. Ha nem volt időm főzni valamit, akkor is ettem, ha mást nem, dextrózt oldottam fel vízben, és ráütöttem öt nyers tojást. Megvettem ezeket a keménygumi gyűrűket, és azokat nyomogattam, hogy megmaradjon a szorításom. Kihúztam a kézigázt, és fel-le támaszkodtam a kormányon, hogy kilépjek a monotóniából!

– Mi volt az egészben a legnehezebb?

– A magány!

– Hogy tudtad feloldani?

– Én vezetés közben énekeltem, magam elé képzeltem a főnökeimet, és veszekedtem velük. Sokat cigarettáztam; amíg bejött a budapesti adó, azt hallgattam, ha már nem, akkor felraktam egyet a kedvenc kazettáim közül.

– Tévé?

– Elvileg azt is lehetne, de nem szabad, mert tönkremész bele. Na még ezt a műsort megnézem, na még ezt a műsort, és a végén nem pihened ki magad. Egyszer éjjel kettőig bokszolt Cassius Clay, és négykor el kellett indulnom.

– Állatot szoktak tartani kamionban?

– Előfordul. Vesz az illető otthon egy snaucert vagy egy pulit, és magával hordja. Az egyik kutyát Zsófinak hívták, a gazdája adott a tisztaságra, mikor bevitte a kocsiba, egyenként lekefélte a talpait, éjszaka a jobb oldali ülésen aludt. Láttam már macskát és kanárit is.

– Majom?

– Arról is hallottam már, de abból a határon baj lehet, mert ha az állatorvos észreveszi, szól miatta.

– Milyen szokásokat vesz fel valaki a kamionos évei alatt?

– Úgy érted, hogy milyen luxushoz szokik hozzá? Kérlek: én most Marlborót szívok és whiskyt iszom.

– Kedvenc márkád nincs?

– Nincs, és ha úgy alakul a helyzet, holnaptól minden fájdalom nélkül tudnék lemondani róla. Milyen szokásaim vannak még? A toalett-táskámban Denim desodort és Atlantic szappant hordok. Nekem épp jó az 52-es konfekcióméret, tehát a ruháimat is Nyugaton vásárolom meg. De újra mondom: én nem erre tettem fel az életemet, én soha semmire sem tettem fel az életemet. Nekem nincsenek félig kész dolgaim itthon sem, én nem adok és nem kapok kölcsönt, én semmit sem vásárolok részletre. Amit kerestem, azt mind befektettem, megvan a rendes lakásom, és a gyerekeimet is segítettem építkezni.

– A kollégáid is így tudnak vigyázni a pénzre?

– Vegyes, van aki egyszerűen zseniális anyagiakban, van, aki szórja a pénzt. Teknősbékalevest eszik, kuplerájba jár sört inni: 250 schillingbe kerül egy üveg. Van, aki kint is lottózik, vagy a „félkarú rablón” veszít el naponta 200 márkát. A parkolóban ultiznak százforintos vagy egymárkás alapon, a másik pedig itthon éli ki magát: éjjel kettőkor bemegy a Volga-bárba, és fizet mindenkinek.

Sok pénz elmegy azzal is, hogy felesleges vagy haszontalan dolgokat vásárolnak: egy hőszabályozós-masszírozós zuhanyt 400 márkáért, amit itthon fel sem tud szerelni a fürdőszobájában, tartogatja a polcon, és várja a verebet, akinek el tudja adni, vesznek hatféle hangon szóló rendőrségi kürtöt, visító féklámpát, BETAMAX videót, ami a legújabb és legmutatósabb típus, csak épp kazettát nem lehet kapni hozzá. De hallottam olyat is, hogy valaki ejtőernyőt vásárolt az NSZK-ban, mert azt találta olcsónak.

– Mennyire kötődtök ehhez az életformához?

– Sokan elmennek a Hungarocamiontól, de többnyire megbánják. Például valaki összegyűjtött annyit, hogy tudott venni egy nyugati szőnyegmosó gépet, lelépett a cégtől, kiváltotta az ipart, és dolgozni kezdett. Aztán egyszer csak elromlott a gép, és az illető ott állt, ahol a part szakad. Vagy azon megy tönkre valaki, hogy 10-15 év távollét után életformát kell hogy váltson; éjjel-nappal együtt kell hogy éljen a feleségével. Kínjában néha maga az asszony ajánlja neki, hogy menjen vissza. De majd hazafelé még beszélgetünk erről.

Másnap reggelre aztán minden összeomlott, a peklarosok nem tudták teljesíteni az ígéretüket, hogy hazavisznek; földimogyorót vettek fel visszfuvarban, és valamennyi kocsira többet raktak fel az engedélyezett 20 tonnánál – átlagosan 24-et. A kamionokat minden határon lemérik, a túlsúlyért vagy büntetést kell fizetni, ami száz dollárokra is rúghat, vagy meg kell vesztegetni a vámost; a peklarosok speditőrje ezt az utóbbit választotta. „Megkent” egy fináncot a török-görög határon, tehát természetszerűleg erre; Ipsala irányába fog irányítani mindenikit, és nem Bulgária felé – nekem viszont nem volt görög vízumom, hogy velük tarthassak. A török vízumom viszont negyvennyolc órán belül lejár, Törökországban nem maradhatok, mindenképpen lépnem kellett.

Felhívtam a Malév isztambuli irodáját, indult ugyan repülőgép Budapest felé, de egy út 113 000 török lírába, majdnem nyolcszáz nyugatnémet márkába került. Nem volt nálam annyi pénz, de ha lett volna, akkor sem adok ennyit egy jegyért – díszmagyarban sem érek ennyit! A vasút nem jöhetett szóba, tehát minden út bezárult hazafelé, igyekeztem tartani magam, azt ismételgettem, hogy előbb vagy utóbb, de biztos hazajutok.

„Hazaballagtam” a vámplatzra, az Inönü Stadionban újra hétvégi meccsre készülődtek, nagy máglyákban füstölgött a múlt heti szemét maradéka. Beültem a kocsmába, kértem egy sört, a kamionsofőrök már csak üdítőt ittak, mert még ma el kellett indulniuk. Igyekeztem elfogulatlanul viselkedni, mint egy nyári gróf, de a sofőrök látták rajtam, hogy kutyaszorítóba kerültem.

– Tanuld meg a kamionos-közmondást! – mondja az egyikük csendes félmosollyal.

– Mi az?

– Úgy akarom, ahogy lesz! Sohasem úgy lesz, ahogy akarom.

– Igen, tulajdonképpen igaz.

Ebéd után dörögve húznak ki a kamionok a vámplatzról; ha minden jól megy, vasárnap már otthon vacsoráznak, integetek utánuk.

– Allaha ismarladik! – kiabál le valaki törökül, annyit már tudok, hogy azt kell válaszolni:

– Gülegüle!

Török szókincsem egyébként szépen gyarapodik, az első két szó, amit megtanultam: Rankli kutu – „színes dobozok” volt –, a menetlevélről lestem el. Már begyűjtöttem néhány káromkodást is, amit most sok szeretettel megosztok az olvasóval: „Szikejom anini! Szikejom Allah! Gyaur oleszusz! Bombok!”

Nézem a mellettem elhúzó török kamionokat, nem látok rajtuk jelvényeket, a biztonságos közlekedés elismeréseként 250 vagy 500 ezer balesetmentesen megtett kilométerért csak annyi kitüntetés juthat osztályrészül, hogy a sofőr felfestheti a kocsija elejére: „Masallah”; van aki már háromszoros Masallah.

Egész nap ide-oda ténfergek, mint a vak madár, csak akkor derülök fel egy kicsit, mikor estefelé befut Döme. Ez a 45 év körüli köpcös őszülő-kopaszodó szakállas sofőr évi 110 ezer kilométer körül hajt, összteljesítménye már megközelíti a másfél millió kilométert. Okos, jó humorú ember, én mindig szívesen hallgattam a történeteit.

– Fiatalkoromban a Mávautnál dolgoztam – mesélte egyszer –, kevés volt a pénz, munka után kijártam a Vidám Parkba, sebességcsökkentőnek vettek fel.

– Sebességcsökkentő? Mi az?

– Magyarul hintáslegény. Az volt a szokásom, hogy ha dühös voltam valamiért, a barlangvasút bejáratánál megálltam a lámpák mögött úgy, hogy én mindenkit láttam, de engem senki sem vehetett észre. Kitartottam a kezem az ülő ember fejmagasságába, a kocsiban ülő nekiment a homlokával, hátulról még adtam egyet neki, aztán el volt intézve.

– Nem lett baj belőle?

– Épp ellenkezőleg. Ha kivettem a szabadnapomat, a turisták már reklamáltak: mi van? Ma nem működik a pofozómasina?

Döme furcsa módon nem népszerű a társai között, a háta mögött sokan acsarkodnak rá.

– Spicli! – ezt kár elemezgetni, Magyarországon ez a szó többnyire azt jelenti, hogy az illető többet keres vagy jobban áll, mint én.

– Lógós. Januárban-februárban kibuliz magának szabadságot, és elmegy Hévízre fürdeni.

– Ez igaz – mondta Döme mikor visszamondtam neki –, engem is utolért a kamionosnyavalya: a hátgerincbetegség. Hévízen tartanak karban.

Döme esetében a rosszindulat nem maradt meg eszmei síkon, egyszer testet is öltött. Döme lent Hévízen megismerkedett egy nővel, megállapodtak, hogy leveleznek majd, a sofőr a vállalati címét adta meg. Jöttek is a levelek szorgalmasan, a jó kollégák becsomagolták az egészet, és elküldték Döme lakására, az asszony elolvasta, mire a sofőr megjött a fuvarból, minden holmiját ott találta a ház előtt. Az ügy válással végződött.

Döme úgy volt értesülve, hogy én még reggel elmentem valamelyik kamionnal, csodálkozik, hogy itt talál. Meghallgatja a történetet, eltűnődik fölötte, mint a hányatott életű emberek javában, benne is több a segítőkészség az átlagnál. Mindenesetre feltesz melegedni egy fazék otthoni birkapörköltet, rizst főz hozzá, míg az étel készül, kitöltünk egy kis bort. Látszik: Döme töpreng valamin, de csak nehezen szánja rá magát, hogy kimondja.

– Ha akarsz, velem hazajöhetsz.

– Te nem Görögországnak mész?

– De igen.

– Mondtam már, Döme, hogy nincs görög vízumom.

– Nem érdekes, nem te leszel az első, akit vízum nélkül vittem haza.

– Mégis, hogy képzeled?

– A török-görög határon nincs probléma, van ott egy kocsma, te beállsz oda, én lekezeltetem a papírokat, és visszajövök érted. A kutya sem figyeli, hogy egy vagy két sofőrrel megy tovább a kamion. Okés?

Elgondolkozva és határozatlanul bólintok: idáig nem hangzik rosszul, és ha mégsem sikerülne, mi történik? Visszadobnak a határon Törökországba, és ugyanott tartok, ahol most.

– De mi lesz a görög-jugoszláv határon Gevgelijánál? Már jártam ott, az keményebb hely.

– Kérlek szépen: ott beágyazlak, a határőrök különben sem szoktak felszállni a kamionba.

– De tegyük fel, hogy mi kifogunk egy olyan határőrt, aki felszáll a kocsiba, végiglapozza az ágyneműt, és megtalál engem. Képzeld el a következő párbeszédet:

– Ki maga? Kamionos?

– Nem, én író vagyok.

– Mit ír?

– Hát most a kamionosokról.

– Határokról, forgalomról, ilyenekről?

– Igen.

– Nagyon érdekes. Görög vízuma van?

– Az véletlenül nincs.

– És török vízum?

– Az volt, csak lejárt.

– Úgy bevágnak egy börtönbe, hogy két hétig még a magyar konzulátus sem talál meg.

Most Döme is elgondolkodik.

– Hát látod: ez nem lehetetlen. De ez volna a legjobb fejezet a könyvedben!

– Csak én nem szeretném megírni.

– Te tudod. Akkor keresünk valami más megoldást.

És csakugyan találunk egy Volvo kamiont, amelyik Bulgárián keresztül megy haza, a sofőr, hívjuk Jenőnek, elvállalja, hogy felvesz.

– Egy óra múlva indulunk. A Londra kempingben kell aludnunk, oda hozza ki a speditőr a papírokat.

Megisszuk a maradék bort, elköszönök Horváthtól és Ragodicstól, mind a kettőnek látszik a szemén, hogy a legszívesebben itt hagynának már csapot-papot és jönnének velem. Horváth ír egypár sort a feleségének, kér, hogy otthon adjam fel. (Egyébként tíz nap múlva értek haza üresen, visszfuvar nélkül.)

A Londra kemping mintegy tíz kilométerre fekszik a régi városfalaktól, a repülőtér közelében. Kifelé tartva még mindig az NSZK-ba visszafelé tartó török vendégmunkások egymást érő hullámaival sodródunk. A Volvo fülkéjéből jobban látni a kocsikat, legalább 30-40 százalékkal több terhet visznek a megengedettnél, a rugójuk leül, a kerekük kifelé áll.

– Mennyien halnak meg egy-egy visszatérési rohamban?

– Nem tudom, pontosan – mondja Jenő –, de azt hallottam, hogy két-háromezer ember is elpusztul.

Bent a Londra kempingben száz és száz vagy talán ezer meg ezer kamion áll, lehetetlen felbecsülni a számukat, hosszú utcákat alkotnak – olyan a parkoló, mint egy csontvázára lecsupaszított város. Egyik kocsiban még ég a fény, a másikban már alszik a sofőr, néhányan a vendéglő felé tartanak. A kerthelyiség egyik asztalánál ott ülnek a magyar sofőrök is, összeszokott csapat, csak egy-egy fél szóval utalnak a történetek szereplőire és körülményeire. Hozatnak nekem is egy üveg bort, az egészségükre kívánom, és hallgatom a beszélgetést:

– Elment Dezső egy brazil útra az Ibusszal. Nagy társaság jött össze, mikor a kísérőnő felolvasta a névsort, mindenki doktor volt, csak Dezső nem. Mondja az egyik utas:

– Az ön neve elől lemaradt a doktor – bizonyára a gépelésnél.

– Sokkal korábban, én sofőr vagyok, kamionos.

Néztek rá, mint a véres ingre, de utána a kísérőnő azt is megkérdezte:

– Kinél van külön valuta?

Dezső felemelte a kezét.

– Nekem van.

– Mennyi?

– Nem sok, 3000 dollár.

Mindenkinek elállt a szava.

– Emlékeztek, hogy ünnepeltük Dezső születésnapját Algírban? Ott volt Majornál az az egy méter átmérőjű tál, abban főztünk vacsorát. Cserépbe tettünk egy szál művirágot, és a szabónál varrattunk rá egy bársony szalagcsokrot.

A beszélgetésben pillanatnyi csend támad, közbekérdezek:

– Ha sikerült volna továbbmennem Keletre, mit láttam volna?

– Ne kívánkozz oda.

– Milyen a vidék?

– Ankarán túl már csak salakhegyekre hasonlító dombok állnak, egy patak folyik le róluk, abban mos az egész falu, a legalsó már nem is vízben mos, hanem tömör koszban. Kis kétméteres sárkunyhókban laknak, a tetején kézzel verik ki a gabonát.

– Tudod milyen például egy sivatagi parkoló? Ha feltámad a szél, felkapja a szaros papírokat, és felfújja a kerítésre, úgy néz ki, mintha ki volna tapétázva velük. Jönnek aztán a szamarak és lelegelik, azok mindent megesznek, még a konzervdobozt is. Istenem, egy kicsit recseg. Gondoltam már rá: egyszer viszek nekik egy zacskóban lucernát, azt vajon megeszik-e, vagy már el is felejtették, hogy milyen.

– Mikor kitört a háború, leállítottak minket, de én át akartam jutni a határon. Egy török gyerek mutatta az utat a sivatagban, de vigyázni kellett, mert ha letérünk az ösvényről, a kocsi tetejéig elborított volna minket a homok.

– A homok lemarta a szélvédőt, olyan lett, mint a fátyolos üveg, itthon le kellett cserélni. Viszont az is igaz, hogy a legkisebb korróziós nyomot is eltüntette a külső fém alkatrészekről.

– Hiába zártunk be ajtót-ablakot, a kocsi fülkéjében bokáig ért a homok, bent a ládában megolvadt a szalámi, azt is átjárta, recsegett a fogunk alatt, el kellett dobni az egészet.

– A fegyelem meg kemény: a kuvaiti vámnál ahány üveg whiskyt találnak nálad, annyi hónapra vágnak be fizetés nélküli olajkutasnak.

– Keleten nyolcadokban mérik a bűnösséget, négy nyolcadot eleve megkapunk a jelenlétünkért, mert miért vagyunk itt? Ki hívott?! Ehhez már csak egy nyolcadot kell összeszedned, és elítélnek.

– Irakban 40 botütés a büntetés.

Nincs idő további beszélgetésre, mert befut a speditőr, szétosztja a papírokat a sofőrök között, átveszik, aztán elmennek aludni. Éjszakára bezárkózunk, mindenki ismeri annak a fiúnak a történetét, aki nyitott ajtókkal aludt a Londrán, és reggelre mindenét ellopták: pénzét, útlevelét vagy Henrik esetét, akinek altató sprayt fújtak be a kocsijába, és kirabolták. Henrik 52 órát aludt egyfolytában, ezalatt csak egyszer tért magához, kiment a kocsiból, és összecsinálta magát – úgy találták meg. Utána hét napig infúziót kapott, élet-halál között lebegett.

Jenő némi engedményként résnyire nyitva hagyja a tetőablakot, épp hogy beférnek rajta a szúnyogok, mire a rohamuk lecsillapul, már reggel van, indulnunk kell.

– Tudtál aludni? – kérdezi Jenő.

– Nem nagyon.

– Ha ilyen meleg van, néha úgy alszom, hogy felmászom a borító ponyvára, viszek magamnak egy üveg bort és egy üveg vizet, amíg elálmosodom.

Megvárjuk, amíg kinyit a Londra kemping aranyboltja, Jenő vásárol egy aranyláncot, egy üzemanyagosnak viszi, 1200 liter olajat kap érte, amit az illető teherautó-sofőröktől vásárolt féláron.

Elindulunk, feltűnik, hogy Jenő állandóan eszik, ha mást nem, kenyeret.

– Éhes vagy?

– Nem nagyon, de vezetés közben enni kell, mert a rágástól jobban működnek a szemizmok.

Ezt most hallom először – de tanulni sosem késő.

Már reggel harminc fok körül jár, mire leérünk a határra Kapikülébe, alig lehet elviselni a meleget. Talán azt is a forróság teszi, hogy a kiöntött víz nem fut szét a porban, hanem egyben marad, szinte megdermed, mintha megfagyott volna.

Ameddig a szem ellát, mindenütt Bulgária felé tartó kamionok vesztegelnek, talán négy-ötezer kocsi is összegyűlt már, és folyamatosan érkeznek az újabbak. Érdeklődöm, hogy mi az oka, kiderül: a hét elején nagy lebukások történtek a határállomáson, 127 embert váltottak le egyszerre, és a helyükbe állított újoncok kezén összetorlódott a munka. Jenő elmegy leadni az iratokat, visszatérve reménytelenül legyint.

– Várni kell. Nem akarsz addig egy hungarocamionos sráccal beszélni? Már itt áll két hete! – mutat a forgalom holtterében leparkolt kamionok felé, aztán ő is velem tart, belefér az időbe.

A sofőr alacsony, testes, viszonylag fiatal férfi, a szeme gyulladt az olvasástól.

– Mit tudok csinálni egész nap?! Olvasok.

– Hogy kerültél ide?

– Jöttem Irakból üresen, a török oldalon hosszú sor alakult ki, reggel tízkor álltam be, éjjel egykor kerültem oda. Benyújtom a papírokat, a kezelő átvette, de elfelejtette lepecsételni a triptiket (ez egy háromrészes igazolópapír a ki-be lépésről), a rendőr is megnézte, neki sem tűnt fel, én meg fáradt voltam, nem vettem észre. Lejövök idáig majd kétezer kilométert, itt mondják, hogy nem léphetek ki, hiányzik a pecsét, lehet, hogy nem is jártam Irakban.

– De hát látták, hogy üres a kocsid! – mondom értetlenül.

– Az nem bizonyít semmit, lehet, hogy én az egész rakományt eladtam kéz alatt Törökországban.

Jenő sokkal gyakorlatiasabb módon kérdez:

– Miért nem fizetted le a palit, aki ellenőrzött?! Száz márkáért elengedett volna.

– Gondoltam rá, de nem lehetett, mert akkor már hárman is ott voltak körülöttünk. Táviratoztam a képviseletre Ankarába, kijöttek ide, elkérték az útlevelemet és a papírokat, autóval elviszik a török-iraki határra, pótolják a pecsétet, aztán visszahozzák, de hát ez sokezer kilométer, nem megy egyik napról a másikra, talán a jövő héten hazamehetek.

– Mikor jöttél el?

– Holnapután lesz egy hónapja, hogy elindultam hazulról.

– És mit tudsz csinálni itt egész nap?

– Alszom, bemegyek a faluba enni, beszélgetek az érkező srácokkal, meg mondom: olvasok.

– Pénzed van?

– Egyelőre még van, talán kitart. Nyolcszáz márka a bagdadi átalány, plusz 210 márkát adnak baksisra.

– Ugyanezt kapod, akármeddig is tart az út valójában?

– Nem. A norma feletti első két napot „síró”-nak hívják, mert arra nem jár külön pénz, de ez most már letelt, újra jogosult vagyok egy bizonyos csökkentett napidíjra.

Meghív minket egy teára, mi odaadjuk neki minden újságunkat, könyvünket, felírom az irányító telefonszámát, hogy küldjön értesítést a sofőr feleségének. Alig nyeljük le az utolsó korty italt, szólnak Jenőnek, hogy mehet a papírokért. Az órámra nézek: fél négy van, ötödik órája várakozunk.

A kamionok öt sorban fejlődnek fel, de csak a középső sáv vezet az áhított cél, a bolgár határátkelés felé, a többi négy sorban állóknak ide kell valahogy beügyeskedni magukat. Szívesség, előzékenység nincs, a belső sávon haladók nem engedik be a széleken toporgókat, ha az előtte álló kocsi gondolatnyit is mozdul a határ felé, ő azonnal rágurul a lökhárítójára, hogy lélegzetvételnyi esélyt se hagyjon a többieknek. A szabály alól nincs kivétel, még az egy nemzetbeliek sem segítik egymást. De azért minden kocsi ugrásra készen dübörög, a kipufogón kitörő gáz veri fel a port, a nap pont szemből, nyugat felől süt, meg lehet főni a vezetőfülkében. Jenő, aki egy pillanatra sem távozhat el a kormány mellől, elkeseredetten legyint:

– Az egészből ezt utálom a legjobban.

A mi besorolásunk a lehető legrosszabb: balra állunk a határon átmenő sortól, tehát a sofőrnek az ülésével ellentétes irányba kell manőverezni.

– És a nagy veszély mindig oldalról jön. Ezért szoktam én azt mondani, hogy egy jó kamionos mindig látja a füleit.

Egyetlen esély ígérkezik rá, hogy valaha is átjussunk: a vámosok kétórás vacsoraszünetet tartanak majd, nem kezelik a papírokat, akkor talán elfogynak az átmenő sávban haladó autók, és mi is besorolhatunk.

Elunom az üldögélést, leszállok, kérdezem egy magyar sofőrtől: tud-e valamit a torlódás okairól, azt mondja, hogy állítólag lebukott egy iráni kamion, és az ő rakományukat vizsgálják ilyen hosszasan. Ahogy előremegyek, feltárul a sokkal prózaibb valóság: rengeteg a kocsi. Már nem is öt, de helyenként nyolc sor is áll egymás mellett, és még oldalt az árkokban bukdácsolva is próbálnak helyezkedni esélyleső kamionok. A dolog reménytelennek látszik, visszasétálok a valutás boltba, a „Tekel”-be, és veszek egy szatyor sört, Jenő elkeseredetten tép fel egy dobozt:

– És holnapután egy adminisztrátor egy órát foglalkozik majd az én időtúllépésemmel: miért nem mentem gyorsabban? A Hungarocamionnál erre is külön főosztályt létesítettek, már minden sofőrnek két tisztviselőt kell eltartani.

Háromnegyed nyolc, már hatodik órája állunk sorban, lassan besötétedik, és a levegő is kezd lehűlni. Egy Scania is kiszorult a fő folyamból, egy gödör miatt nem tud továbbmenni, szinte helyben manőverezik, tolat előre-hátra, aztán feladja a harcot, félreáll, a sofőre berendezkedik éjszakára.

Negyed tizenegy, a bolgár oldalon már világítanak az országúti lámpák, itt csak a fényszórók vernek világosságot oldalra; az elkobzott kocsik parkolójára és a gödröket feltöltő szemétre. Váratlan esély nyílik: jobbról egy gödörből kitör egy Volvo, akkora lendülettel kapaszkodik fel a meredek falon, hogy nem mindegyik kereke éri a talajt, ez az akció átrendezi a sorokat, rés támad, rákiabálok Jenőre:

– Menjél!

Pont be tudjuk dugni az orrunkat, és már jön is egy ír kamion olyan lendülettel, hogy a bal oldali visszapillantó tükre majdnem lesodorja a mi jobb oldali tükrünket. A sofőr átkozódva szid minket, de most már kénytelen beengedni.

Tizenegy órakor a bolgár oldalon kialszanak a lámpák, találgatjuk, mi történhetett: talán rövidzárlat. A sötétben is gurulunk előre, sűrű por száll be a nyitott ablakon, valamivel később újra kigyulladnak a lámpák.

Éjfélre végzünk a vámon, a vámmentes bolt még nyitva van, Jenő itt is bevásárol – nincs a világon olyan piackutató, aki pontosabban tudná, mint a kamionosok, hogy egy bizonyos árucikket hol lehet a legolcsóbban megvenni. Megyünk tovább, holnap át kell vágnunk Bulgárián és Jugoszlávián, estére a magyar határra kellene érnünk. De ez most már egyszerűnek tűnik.

– Várnak otthon?

– Igen, van egy kislányom.

– Második házasság?

– Persze. Az első feleségem idősebb volt nálam, elvette tőlem a pénzt, és még félre is izélt. Mindenki tudta.

– Neked nem voltak ügyeid?

– Dehogynem, előfordult, hogy ide Törökországba is kihoztam a nőt, itt lakott velem a kamionban. Csak arra kellett vigyáznom, hogy lehetőleg ne találkozzak kollégákkal.

– És a főnökök mit szóltak?

– Volt olyan igazgatónk, aki tudomásul vette, a jelenlegi tiltja – azzal együtt most is sokan megcsinálják.

– A mostani feleségeddel hogy jöttél össze?

– A kollégák tudták, hogy milyen rosszul élünk, bemutattak nekem egy fiatalasszonyt, tetszett nekem, megmondtam neki: szívesen élek veled, de csak akkor veszlek el, ha teherbe esel tőlem, két hónap alatt összehoztuk, és akkor oda is költöztem hozzá.

Másnap is a „török hullámban” haladunk tovább, egészen Belgrádig, ők ott térnek le Zágráb, illetve Maribor felé. Mindenütt feltűnnek a vendégmunkások, járkálnak az út menti szemétben vizesedényeiket lóbálva, ülnek fehér-szürke vagy kék-fehér hosszanti csíkozású gyolcsruháikban, esznek vagy imádkoznak.

Jenő a tompai határátkelő felé tér le.

– Az a jó határ, amerre kevesen járnak, ha sok a kocsi, előbb-utóbb lemegy az ellenőrzés, és „megdöntenek” egy csomó sofőrt.

A határ előtt Jenő felcsatolja a nyakába a Londra kempingben vásárolt aranyláncot, általános babona a kamionosok között, hogy azokat a tárgyakat, melyeket a sofőr a testén visel, nem lehet elkobozni.

– A vámosokkal mindig vigyázni kell. Egy peklaros azt szokta mondani: Wehr trägt Uniform kein Leute!

– Ez mit jelent?

– Valami olyat, hogy aki egyenruhát húz magára, az már másféle ember.

Itt nem kerül sor összecsapásra, várakozás nélkül lekezelik a papírjainkat, és egy jókedvű fiatal vámos jön ki ellenőrizni a kocsit:

– Mit hoztak?

– Semmit – mondja Jenő –, illetve a társam hozott egy gyerekkabátot.

A vámos egy régi slágert kezd dúdolni.

– „Hazudj hát valami elfogadhatót…”

Jenő megérzi, hogy lehet viccelődni, egy mondókával felel:

– „Akkor lesz itt jólét, bőség,

Ha megszűnik a pénzügyőrség…”

– Na, elég volt magukból, menjenek.

A határátkelő ki volt világítva, de beljebb sötét az országút, Jenő meggyújtja a reflektorokat. Később feltesz egy magyarnótás kazettát, egy ideig együtt tart az énekessel, a hangján érződik, hogy valaha sokat mulathatott, aztán öklével hirtelen az ülésre vág.

– Az az igazság, hogy megöregedtünk… – és sokáig szótlanul figyeli maga előtt az utat.